Dobó Kata – „Magamat választottam”

A gimnáziumi szóbeli felvételik sűrű hetébe igyekeztük bezsúfolni az interjút, és a dátumokkal való bűvészkedés mellett, érintett szülőkként megállapítottuk, hogy nem érdemes a felvételin izgulni, pláne nem szabad a gyereket stresszelni, és azzal a derűs megnyugvással tettük le a telefont, amelyet csak egy másik nő általi értő megerősítés adhat. Egy héttel később találkoztunk személyesen, egy konferencia szüneté­ben, amelyen Kata is részt vett előadóként.

Túl vagytok Szofival a felvételin?

Nem, még a jövő héten is megyünk, de eddig jó élményei vannak.

Említetted, hogy a művészeti-dráma tagozat érdekli. Ezt, gondolom, tőled hozza.

És az apukájától, aki zeneszerző-zongorista, a zenei vénát tőle örökölte. Kicsi kora óta sok időt töltött színházi próbákon és előadásokon. Látja rajtam, hogy szeretem a hivatásomat. Ennek a szakmának is vannak nehéz pillanatai, de annyi örömöt is okoz, hogy ha ő is ebben találja meg magát, nem fogom lebeszélni.

Pár hete lett tizennégy éves, igazi kamasz. Mi az a három jelző, ami elsőre eszedbe jut róla?

Fantasztikus. Elképesztő. Tudom, minden anya ezt mondja a gyerekéről. Küzdő. Imádom, hogy már most meg tudja húzni a határait, és ki tud állni magáért. Tudja, hogy mit akar, és csodálatosan érzékeli a világot maga körül.

Te milyen voltál ennyi idősen?

Tele voltam félelemmel, gátlással, önbizalomhiánnyal.

Végighallgattam az előbbi pódiumbeszélgetésed, ahol említetted, milyen sokszor megkaptad életed során, hogy „szép, de biztos buta”. Emellé jött még a „szép, de biztos hisztis”, a „szép, de biztos nem elég jó színész”, és így tovább. Ezek a „szép, de…” kezdetű mondatok megszűntek már veled kapcso­latban?

Nem. Az szűnt meg, hogy érdekeljen. Az idő előrehaladtával ritkultak ezek a mondatok, nyilván azért is, mert már nem „bicskanyitogató” a szépségem, illetve ott vannak a fiatalok, van más, akibe bele lehet állni. Én már eljutottam odáig, hogy senki ne mondja azt nekem, hogy nem vagyok elég jó. Van egy belső, emberi-szakmai értékrendszerem, csak annak akarok megfelelni.

Hosszú folyamat volt eljutni idáig, de most már kifinomult antennám van arra, hogy felismerjem a mérgező mondatokat, és ne engedjem be őket. Régebben minden bántó kijelentést igyekeztem felpuhítani, hogy nem is olyan éllel mondta az illető, vagy biztos én vagyok túl érzékeny. Most már azt gondolom, van egy határ. És nagyon meglepődnek, amikor ezt a határt meghúzom.

Ez is érdekelhet: V. Kulcsár Ildikó Oroszlán Szonjával és Dobó Katával beszélgetett

Akár a munkában is, simán fölállok, ha olyan a helyzet. Ezt lehet bátorságnak hívni, de úgy is nézhetjük, hogy nem vagyok hajlandó megbetegíteni magam, és huzamosabban benne maradni olyan helyzetekben, amelyekben korlátozva, elnyomva érzem magam, vagy egyébként nagy stresszt okoznak. Érdekes, hogy bár csak később találtam rá az önismereti útra, bizonyos dolgokat már egészen fiatal korom óta úgy kezeltem, mintha ennek a tudásnak a birtokában lettem volna. Magamat választottam.

Például amikor kiléptem nem működő párkapcsolatokból. Voltak csodálatos kapcsolódásaim, de olyanok is, akiket a fel nem dolgozott gyerekkori mintázatok miatt engedtem csak be az életembe. Valójában arról van szó, hogy minden szakítással megadtam magamnak a lehetőséget a továbblépésre.

Most van párod?

Nincs, de ha lenne, sem beszélnék róla. Egyébként nagyon érdekes, hogy ha rég nem látott ismerőssel kérdezgetjük egymást, ki hogy van, és elmondom, hogy remekül érzem magam, minden rendben, egyből jön a feltételezés: akkor van valakid? Mintha enélkül nem lehetne jól az ember.

Nekem már nincs szükségem rá, hogy egy kapcsolatból nyerjek visszaigazolást önmagamat illetően, hogy jó nő, jó társ vagyok-e. Én jó nő és jó társ vagyok, csak jelenleg társ nélkül. (Nevet.) Persze, vágyom rá, hogy kapcsolódjak valakivel, de csak akkor, ha kölcsönösen felfelé húzzuk egymást.

Az elmúlt időszakban sok fórumon beszéltél a tudatos életvezetés fontosságáról. Van olyan, amiben nem vagy tudatos?

Vannak dolgok, amelyekről tudom, hogy nem szolgálnak engem, de még nem tudtam teljesen kiiktatni őket az életemből. Például csak négy napja dobtam ki az elektromos cigit a kukába. De nem az otthoniba, hanem az utcai, nagy kukába! Ezt sokkal hamarabb meg kellett volna tennem, és nem tudom, hogy meddig fog kitartani. Azzal sem vagyok kibékülve, ha rajtakapom magam, hogy ítélkezem mások felett, vagy amikor markába szorít a félelem a jövő miatt – de ezeket nagyon nehéz letenni.

Van, amiben sokkal fegyelmezettebb vagyok. Pél­dául amikor annak idején a színművészetire készültem, előtte jöttem haza Amerikából, ahol három hét alatt öt-hat kiló súlyfelesleget szedtem fel, mert semmi tudatosság nem volt bennem az étkezést illetően.­ Hazatérve elhatároztam, formába hozom magam, mert bebeszéltem magamnak, hogy csak akkor fognak felvenni a főiskolára. Napi tíz kilométert futottam, és teljesen kiiktattam az életemből a cukrot.

De annyira, hogy édes ízt sem érezhettem, még egy banánt sem ettem. Végigcsináltam, és felvettek. És azóta se cukrozom a kávémat. Ugyanakkor a teljesen spártai életnek nem látom értelmét. A célom az, hogy minél többször nagyon jól érezzem magam a kis életemben, és az ehhez szükséges gondolatiságot másoknak is át tudjam adni.

Mi a legfontosabb ahhoz, hogy jól érezd magad?

Egyre több, mentális egészséggel foglalkozó, külföldi szakember hirdeti azt, hogy „dőlj hátra!”. Arra vagyunk ugyanis kondicionálva, hogy minél nagyobb sikereket érjünk el, minél több dolgot birtokoljunk, minél többet utazzunk. És lehetőleg legyünk szépek még hatvanévesen is. Szerintem viszont nem szabad erővel hajszolni az életet. Mi értelme ennek a felfokozottságnak, a folyamatos siker- és pénzhajhászásnak, ha közben nem marad időd saját magadra és az emberi kapcsolataidra?

A „dőlj hátra” nem lustaságot ­jelent, hanem annak a bátorságát, hogy kiszállj egy pillanatra a mókuskerékből, ránézz az életedre, és benne magadra. Sokan éppen azért pörögnek, mert nehéz lenne szembesülniük a valódi énjükkel. Akik negyvennyolc órát igyekeznek élni egy napban, azoknak esélyük sincs találkozni önmagukkal, és ez megnyugtató számukra. Én tudatosan ­foglalkozom az önismerettel, és hiszek benne, hogy apró, de fontos változtatásokra mindenki képes a mentális jobbléte érdekében, legyen bármilyen élethelyzetben.

Tavaly év végén mutattátok be a Naptárlányok című darabot, amelynek egyik fő üzenete, hogy ötven felett is van élet, és egy erős női közösségről szól. ­Milyen a kémia köztetek a többi színésznővel?

Úristen, ez a csapat! Elképesztő szeretet van bennünk egymás iránt, és a darabbéli karakterek is hasonlóan­ éreznek, úgyhogy ezt tulajdonképpen nem is kell eljátszanunk. Nekem ez a munka nagy találkozásokat is hozott, például Falusi Mariann-nal most dolgozom először. Ő tokától bokáig egy nagy szív! Egyszerűen­ nem lehet kibillenteni a pozitivizmusából, mindig mosolyog, és ez minket is feltölt.

Ez is érdekelhet: Címlaplányaink bebizonyítják, hogy ötven felett is van élet!

De Bánsági Ildikó­ is egy energiabomba, nem beszélve arról, hogy micsoda színésznő, és sorolhatnám egyesével a többieket is. Az ember húszévesen még nem érzékeli, amit ötven fölött már igen: nagyon gyorsan eltelik az élet, és nem mindegy, hogy kivel tölti el ezt az időt. Mi, akik játsszuk ezt a darabot, az életben is tudjuk egymást erősíteni, mert hasonló dolgokat élünk át. Az előadás sikerének szerintem éppen ez az egyik kulcsa, hogy a nézők is érzik köztünk ezt az egymásra kapcsolódó energiát.

Felírtam magamnak egy mondatot ebből az előadásból: „Nincs szörnyűbb annál, mint hogy egyre jelentéktelenebb dolgokra pazaroljuk az egyre kevesebb időnket.”