A Jaffa Kiadó gondozásában megjelent Miattad felébrednék arra hív, hogy észrevegyük a körülöttünk lévő világ apró finomságait. A szerzővel a novellaműfaj sajátosságairól, étellel kifejezett szeretetről és arról beszélgettünk, hogy indít be egy történetet egy tökéletesre csiszolt szószerkezet. 

Feszes tempót diktálsz, egymás után jönnek ki a könyveid. Úgy tűnik, hogy csak úgy kigördülnek a történetek. Neked sima ügy az írás?
Az írást az egyik legszórakoztatóbb munkának tartom, és ezt már gyerekként is így éltem meg. Merev korlátok nélküli történetmesélőnek lenni a legjobb dolog a világon.

A műfaj, a szerkesztettség vagy a logikai összefüggések persze kordában tartanak engem is. De ezen kívül az írás egyfajta drog. Ha félbe kell hagynom egy történetet, kijövök egy izgalmas helyzetből, mert más dolgom van, szinte elvonási tüneteim lesznek.

Történelmi regények után most hétköznapi emberekről szóló novellafüzérrel jelentkeztél. Miért érezted, hogy itt az ideje a váltásnak?
Tartottam tőle, hogy két történelmi regény után, ha a folytatással rukkolok elő, lehetetlen lesz később azt mondanom, más műfajt is mutatnék, olvassatok abban is. Biztosra veszem, hogy többen ódzkodtak volna tőle. Ez most még tökéletes pillanat volt, hiszen vártak tőlem valamit, de ha nem is azt kapták pontosan, mégis győzött a kíváncsiság. 

A legjobb visszajelzés az volt, hogy mindegy mit írok, csak írjak.

A Miattad felébrednék borítója (Fotó: Jaffa Kiadó)

Miben volt más ez a munka, mint a korábbiak?
Egy regényben nagy ívű a cselekményszál, sok a helyszín és több szereplőt mozgatok egyszerre. Aminek az első oldalon még nincs jelentősége, a századikon már lehet. Ezzel ellentétben a novella nagyon rövid műfaj. Azt sem tudja az olvasó, mit kap egy kötetben, mindegyik történetnek más a hangulata, az érzelmi szintje. Még a cím sem sokat segít neki.

Ráadásul, ha sikerül jól megírni, akkor olyan a vége, csattanója, hogy a feje tetejére állítja az egészet. Ez a bátrabbak műfaja, azoké, akik könnyebben elhagyják a komfortzónájukat. Mivel azonban én rajongok a jó novelláért (Mikszáth Kálmántól Örkényen át Tóth Krisztináig van egy nagy válogatásom), nem volt kérdés, hogy a sajátjaimat is megírom egyszer.

Akkor viszont miért nem ezzel kezdtél?  
Első könyvesként sokkal nehezebb novellákat eladni egy kiadónak. Két sikeres kötet után azonban már sokkal jobb lehetőségeim adódtak.

Egy korábbi interjúban mesélted, hogy a Miattad felébrednék novellái között van olyan, amit tíz éve írtál, és olyan is, amelyik a szerkesztés ideje alatt született. Mi fűzi össze szerinted ezeket a történeteket? 
A hétköznapiságban megjelenő csoda, az emberi összekapcsolódások a közösek. Olykor azok a negatív energiák, amik behálózzák életünket, és az azokon való felülemelkedés az egyik kapocs. A másik a gasztronómia. Ez utóbbiban most változást élünk meg. 

Jó pár éve elkezdődött egy olyan trend, hogy az ételkészítés rosszul, sekélyesen fejezi ki azt, hogy szeretünk valakit. Sokan mondták, hogy nagyszüleink „tukmálása”, terülj-terülj asztalkája nem is igazi érték, legalábbis emocionális értelemben. Ez az elmélet szerencsére már rogyadozik. Most, amikor az élelmiszerárak az egekben vannak, óvatosan pakolunk a kosarunkba, akkor a főzésnek, az ételeknek, a gondoskodás eme formájának új jelentése lesz. Én már ezt szőttem bele a történeteimbe.

A ribizli, a lusta asszony süteménye, egy körözött vagy a töltött káposzta szimbólum is egyben. Ha Móricznál lehetett az aranyló húsleves önmagánál több, miért ne lehetne a 21. században is?

A novellásköteted kapcsán életre is kelt egy sütemény, igaz? 
A hajdani Moulin Rouge gyönyörű csillárjairól írtam egy történetet, már a kötet megjelenése után. Ehhez álmodtak meg aztán a Teátrum Bisztróban egy süteményt, ami a ribizli savanykás ízével és a gesztenye édességével teszi próbára az ízlelőbimbókat. Nagyon szeretném, ha a Csillárcseppnek olyan sikere lenne, mint a zserbónak vagy az Esterházy szeletnek. Miért ne születhetne meg  most egy remek sütemény, egy receptúra, amit ötven év múlva is szívesen fogyasztanak?

Így fest a Csillárcsepp (Fotó: Huszár Boglárka)

A karaktereid többsége átlagember: nyugdíj előtt álló nők, buszsofőrök, pénztárosok, szülők, házaspárok, szeretők, kamaszok, kisvárosi és nagyvárosi figurák, akikben viszont sokak tapasztalata sűrűsödik össze. Mit gondolsz arról, hogy novelláidat felnőtteknek szóló (tan) meséknek tartják?
Nem szeretném, ha tanmesék lennének. Ennél nekem sokkal fontosabb a szórakoztatás. Hogy valaki nevessen, és amint elolvasott egy történetet, odaadja a párjának vagy a barátnőjének, hogy ő is az élmény részese lehessen.

Távol áll tőlem a tanító célzat, legalábbis a novella műfajában. Ugyanez egyébként a történelmi regényeimben épp fordított, számos kevésbé ismert tényt szuszakoltam bele a történetekbe: gyógynövényismeretet, elfeledett mesterségek bemutatását, hajdani királyaink kultúra iránti rajongását.

Novelláid tele vannak finom megfigyelésekkel: egy félmondatból, egy röpke jelenetből bontasz ki teljes történetet. Újságírói múltadhoz köthető, hogy ilyen radarjaid vannak?
Tény, hogy sokat tanultam az írástechnikáról, amíg főállásban újságíróként dolgoztam. De már akkor is azonnal megéreztem, mikor mondanak olyat az alanyaim, ami címmé válik, vagy zárómondat lehet.

Az írás is itt kezdődik, hallok valamit, amiről rögtön tudom, hogy fontos, mert tökéletesre csiszolt szószerkezet. Érzelmet közvetít, mert meghökkent, mert hat rám. Ha rám hat, másra is fog. Csak körbe kell még fonni egy történettel.

Mennyire vagyunk még (akár olvasóként, akár a hétköznapokban) fogékonyak a finomságokra?
Túl sok az információ, túl sok az érzelem a mindennapokban. Mint amikor az ember megszédül már egy barokk templomban, túlcsordul, soknak érzi az aranyat, a díszítettséget. Akkor a lélek egy román stílusú épületben nyugszik meg. Én legalábbis ezt szoktam érezni.

Nagyon nehéz ebben a dömpingben, amikor húsz percenként új könyv jelenik meg Magyarországon elkerülni azt, hogy ne a „fast book” hatás daráljon be minket. Vagy a könyv egy csillanás után ne merüljön rögtön feledésbe, és két hónappal később ne az akciós polcon végezze.

Szövegeidben sokszor hozol a fókuszba finom illatokat, ízeket, apró tárgyakat. A hétköznapokban is így, apró részleteiben látod a világot, vagy ez tudatos írói eszköz?
A részletek, az apróságok nagyon fontosak. Attól lesz meg az az érzet, hogy olvasóként a történet részesei lehetünk. Bárhol járok, fényképez az agyam: cipősarkat, gombba fűzött cérna színét, elkenődött rúzst, körömre épített kristályokat, kakaóscsigára szórt porcukrot.

Ezeket nem tudatosan építem bele egy történetbe, ez az én világom, ahová idegeneket engedek be. Egyébként is tárgyak és növények bűvöletében élek.

Olvasói visszajelzések szerint a történelmi regényeid után sokan kedvet kaptak utazni a könyveid helyszíneire. A novelláskötettel milyen utazásra hívod az olvasókat?
Ez most alapvetően belső utazás: önmagunkba. Ugyanakkor bőven rejtettem el benne lehetőségeke, legyen szó egy gödöllői vagy szikszói kirándulásra, egy török, esetleg lengyel útra.

Melyik történet írása alakított rajtad a legtöbbet?
A Mókusnasi és a Guminő történetének alapját barátoktól kaptam, már akkor tudtam, hogy meg fogom írni, amikor először mesélték nekem. Persze jócskán alakítottam mindkettőn. Például amikor az utóbbit írtam, akkor zárták be a dunaújvárosi Vasművet, és a történet egy részét oda helyeztem.

A legjobban azonban vagy a lírai történetek, mint az Ígéret, a Palackposta hatottak rám vissza, vagy a Francia parfüm. Utóbbit Györgyi Anna olvasta fel a könyvbemutatómon, és ez számomra valamiféle beteljesülést jelentett. Ebben a történetben a szerelem örvénye mutatkozik meg, ami úgy lehúzhat minket egy kapcsolat a mélybe, hogy már nem kapunk levegőt.

Dolgozol most új szövegen? Ha igen, mit lehet róla tudni?
Tavasszal megjelenik egy novellás kötet, amiben sok szerző mellett az én egyik történetem is helyet kapott. Jóleső érzés volt, hogy a szerkesztőnek már eszébe jutottam, és felkért a feladatra.

Az igazság az, hogy könnyebb volna a Miattad felébrednék folytatásával foglalkozni, de most az a nagy feladat, hogy megírjam a bártfai füvesasszony harmadik részét. Idén Mohácsnak 500 éves évfordulója lesz, a szereplőimnek is meg kell érkezniük az 1526-os évbe. Ilyen időbeli, térbeli összekapcsolódás csak egyszer van az életben, nem szabad kihagynom. 

Szeretnél egy közösséghez tartozni, ahol együtt olvashatjuk a legfrissebb kortárs irodalmat? Tarts velünk idén is Kortárs könyvklubunkban, és merülj el a könyvek világában!

Kiemelt kép: Csibi Szilvia