„Mindig is hajóskapitány akartam lenni – meséli egy hetvenesnek kinéző, de valójában a kilencvenes évei közepén járó nő Pamela Hogan dokumentumfilmjében, amely az ötven évvel ezelőtti eseményeknek állít emléket. – De letorkoltak: Nem, kedvesem, nem lehetsz az, hiszen lány vagy.”

„Tizenkét éves koromtól fogva mondogattam, hogy ügyvéd akarok lenni” – mondja egy másik hölgy, aki rendszeresen azt a választ kapta: „Ó, nem, férjnél leszel már tizennyolc éves korod előtt!”

„Nincs szükséged pénzre!”

A hetvenes évek Izlandján a közfelfogás a biztonságos hátteret teremtő, a gyerekeire büszke háziasszonyt állította piedesztálra. A jó feleség reggelente még a férje előtt felkelt, és kisminkelte magát, hiszen a párja előtt csak a legjobb formájában jelenhetett meg. A férfiak azt sem tudták, hogyan kell kávét főzni. Nem volt jellemző, hogy a nők továbbtanultak volna, és ha egyáltalán dolgoztak, kevesebbet kerestek, mint a férfiak.

„Nincs szükséged pénzre! Hiszen a férjed keres eleget!”

A Dermedt csend Izlandon című filmben, amelyet január végén itthon is levetítettek a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, egykori résztvevők idézik fel emlékeiket az ikonikus sztrájkról és azokról a folyamatokról, amelyek elvezettek odáig.

Egy farmernő azt meséli, hogy a gazdaszövetségbe nő nem léphetett be, csak akkor, ha özvegy volt. „Kérdem én, meg kell ölnöm a férjemet ahhoz, hogy bevegyenek?” Egy bank egykori munkatársa pedig arra emlékszik vissza, hogy a földszinti irodákban, ahol manuálisan végezték a számításokat, csupa nő dolgozott. Majd azok a férfiak, akiket ő betanított, hamarosan az emeleti irodákban foglalták el a vezető pozíciókat.

Bár egyes nők beletörődtek a dolgok menetébe, „ez már csak így van”, sokan ébredezni kezdtek. A vulkán kitörni készült, és semmi sem állíthatta meg.

A nők kilencven százaléka letette a munkát, és ezzel egy napra megbénították az izlandi társadalmat

A semmittevő háziasszony

1970. május 1-jén a munkások jogaiért rendezett felvonuláson egy nőknek szóló felhívás is elhangzott: „Vörösharisnyák! Találkozzunk reggel a téren!” (A piros harisnya a korabeli amerikai és dán feminista mozgalmakra utalt.) A nők találkozgatni kezdtek, hogy a problémáikról beszéljenek.

„Nem akartunk belépni a meglévő hatalmi struktúrába – meg akartuk változtatni azt!”

Persze nem mindenki értett velük egyet. Néhány nő maga is támadásnak érezte a zúgolódást, sokan úgy vélték, a mozgalmárok bemocskolják a háziasszony imázsát, felforgatják a társadalmat. „Pedig mi csak azt akartuk, hogy a nőknek legyen választásuk!” – emlékszik vissza egyikük.

Az állami rádióban lett egy népszerű műsoruk, amelyben sok olyasmiről is szó esett, amiről korábban nem lehetett hallani: menstruációról, abortuszról, rossz szexről. Egy tanárnő elmesélte, hogy miután megkérte a tanítványait, hogy számoljanak be a szüleik munkájáról, megkérdezte őket, miért nem írtak az édesanyjukról. „Ó, ő csak otthon van. Nem csinál semmit” – hangzott a válasz.

Meghalni a karácsonyért

Hogy milyen is ez a semmittevő háziasszony, azt karácsonykor a vörösharisnyák frappáns módon szemléltették. A karácsony nagyon fontos az izlandiaknak, már csak azért is, mert a fényt jelképezi a legsötétebb időkben. A filmben többen is mesélik, a nők hogyan hajtották magukat halálra, hogy az ünnep tökéletes legyen.

Egyikük anyja tizenháromféle sütit sütött, másikuké minden családtagnak ruhát varrt, mert az volt a szabály, hogy mindenkinek valami újat kellett viselnie.

Mire eljött az ünnep, a tipikus izlandi háziasszony összeesett a fáradtságtól.

A mozgolódó nők készítettek egy nagy babát, felöltöztették, még csavarókat is tettek a hajába, majd kifeszítették egy karácsonyfára, és felvonultatták Reykjavík főutcáján. Merész!

Kapcsolódó: Így lehet meghittebb a karácsony az izlandiak módszerével

Egy másik esetben gyakorlatilag megpuccsoltak egy szépségversenyt Akranesben, egy kikötővárosban. Felháborította őket a verseny húspiacjellege, ahol a – természetesen – férfi zsűritagok úgy mustrálták a versenyzőket, mint a haszonállatokat. Ez adta az ötletet, hogy szerezzenek egy gyönyörű fehér tehenet, amellyel megjelentek a helyszínen. Akadt, aki állatkínzás vádjával kihívta a rendőrséget.

Most már tényleg az egész ország a vörösharisnyákra figyelt, és nem mindenki kedvelte őket. „Kőgyermek van a hasukban.” „Rendkívül veszélyes nők.” „Ocsmányak és szőrösek.” „Trollok, óriásnők.” Így jellemezték őket, amin ők csak nevettek. „Azt hitték, át akarjuk venni az irányítást. Pedig mi csak egyenlő jogokat és lehetőségeket akartunk.”

Nézzétek anyát! ő tette rendbe a világot!

Az ENSZ 1975-öt a nők nemzetközi évének nyilvánította. Június végére konferenciát hirdettek Izlandon, amelyen nőegyletek, szakszervezetek és a vörösharisnyák is megjelentek. Közösen tették fel a kérdést: „Hogyan mutathatnánk meg, hogy a nők munkája nélkül minden szétesik?” Eldöntötték: október 24-én sztrájkba lépnek.

Ki sztrájknak, ki szabadnapnak nevezte az alaposan előkészített megmozdulást

A jobboldali érzelmű nők azonban tiltakoztak, nem tudták elfogadni a sztrájk ötletét, mire valaki felvetette: hívjuk egyszerűen csak szabadnapnak! Így már mindenki támogatását elnyerte a kezdeményezés, bár a Pamela Hogan dokumentumfilmjében megszólaló „főkolomposok” ragaszkodnak hozzá, hogy ők igenis sztrájkon vettek részt.

Nem volt más hátra, mint hírét vinni a tervezett eseménynek. Plakátokat gyártottak, telefonhívásokat eresztettek meg (Izlandon mindenki ismer valakit, aki ismer valakit), személyesen kopogtak be üzletekbe, hogy figyelmeztessék a tulajdonosokat: ne felejtsenek el bezárni az ominózus napon.

1975. október 24-én nők százai, ezrei hagyták ott munkahelyeiket, otthonaikat. „Drágám, ma neked kell vigyáznod a gyerekekre!” – mondták, mire a férjük: „Megőrültél? Ezer dolgom van!” De a nők nem tágítottak. Bevitték a gyerekeket a férjeik munkahelyére, akárhogy morgott is a főnök.

Nekiálltak a férfiak mosogatni

Rengeteg férfi életében először merészkedett olyan új kihívások földjére, mint a pelenkacsere, a mosogatás vagy a hot dog készítés. Nem csoda, hogy a Hosszú Péntek címkét ragasztották erre a napra, amit soha nem felejtettek el. A nők pedig? „A belvárosi gyűlés előtt elmentünk egy puccos étterembe, ahol elköltöttük életünk legjobb reggelijét.”

Kapcsolódó: Zseniális módon mutatta meg egy anya, milyen amikor nem csinál „semmit”

Utána a főtérre vonultak. Mindenhonnan jöttek, ameddig a szem ellátott, valóban mint egy lávafolyam, amely keresi az útját. A nők kilencven százaléka kivette ezt a „szabadnapot”! „Mindenféle nők összegyűltek, olyanok is, akik addig sohasem politizáltak, vagy egészen eddig a napig sosem gondolkoztak el a nők jogain. Ezek a nők most mind akartak valamit” – emlékszik vissza büszkén az egyik szervező.

Aðalheiður Bjarnfreðsdóttir, a nőmozgalom egyik kulcsfigurája nyugodt, ünnepélyes hangon csodálatos beszédet mondott. „Kedves nővéreim a küzdelemben! Rengetegen gyűltünk ma össze. Mi keltett ekkora érdeklődést e nap iránt? Az igazságtalanság, ami a nőket éri a munkaerőpiacon, és a munkájuk általános lebecsülése. (…)

Észrevettem, hogy egyesek azt gondolják, mi, nők, minden hatalmuktól meg akarjuk fosztani a férfiakat.