Amikor a karácsonyi ajándékdömpingről beszélgettünk nagyobb társaságban, többen lelkesen mesélték, hogy náluk kizárólag a gyerekek kapnak meglepetést, és ez nagyon bevált. Erre jegyezte meg halkan az egyik barátnőm, hogy ez náluk is így alakult a nagycsaládban, ennek megfelelően ő minden decemberben megveszi az unokaöccseinek és unokahúgainak a kért játékot, elektronikai eszközt, toronyórát lánccal, majd az este végén ő maga üres kézzel tér haza. „Gyerektelennek nem jár ajándék” – mondta.

Mindenkinek a maga keresztje

Az, hogy sok gyermektelen nő másodrendű állampolgárnak érzi magát, nem új dolog, és aki nem járt ebben a cipőben, az el sem tudja képzelni, mennyi rosszindulatú, bántó vagy egyszerűen érzéketlen megjegyzésnek vannak kitéve. Azt gondolhatnánk, hogy a helyzet megoldódik az első gyerek születésével, de az egykét nevelők tudják, milyen megalázó magyarázkodni, hogy miért nem született testvér, vagy hogy a kétgyerekesek időnként többnek érzik (éreztetik) magukat.

De ők sem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon, hát miért nem vállaltak hármat?

Sokat tudnának mesélni azok, akiknek csak fiaik vagy csak lányaik vannak, vajon hányszor hallották, hogy miért nem próbálkoztak tovább, vagy hogy ők nem tudhatnak semmit, hiszen csak az egyik nemet ismerik.

Kapcsolódó: Te akarsz gyereket? – Érzelmek és észérvek

Harminckét évesen szültem a harmadik gyerekemet, két fiú után egy kislányt, és azt hittem, hogy onnantól ezzel a kérdéskörrel nem fognak megtalálni, de megkaptam, hogy három gyereket csak az vállal, aki a férjével akarja eltartatni magát, és nincsen semmiféle szakmai célja.

Én ezt nem így gondoltam, de tény, hogy amikor újra munkába álltam, szembetűnő lemaradásban voltam azokhoz képest, akik nem töltöttek otthon nyolc évet a gyere­keikkel, harmincöt évesen semmit nem tudtam felmutatni karrierszempontból, és ezt néha meg is kaptam az arcomba.

Folyamatosan címkézzük egymást és magunkat

Körbekérdeztem a barátaimnál, és kiderült, hogy a családi állapot és a szakmai siker csak a jéghegy csúcsa. Van, akit kellemetlenül érint, hogy nem beszél jól angolul, azt mondja, manapság annyira bekerültek az idegen kifejezések a közbeszédbe, reklámokba, poénokba, hogy mindenki természetesnek veszi ezeket, ő pedig nem mer visszakérdezni, mert amikor megtette, olyan megütközést váltott ki a másikból, hogy azt nem szeretné újraélni.

Egy negyvenes férfi ismerősöm saját bevallása szerint már az általános iskolában kevesebbnek érezte magát a tornasor utolsójaként, gimnáziumban a fiúk poénkodtak a termetén, majd az egész fiatalkorát megbélyegezte az az általános nézet, miszerint egy igazi férfi minimum száznyolcvan centiméter. Ő hiába volt sportos, okos, érzékeny és vicces, a százhatvan centije miatt sok nála alacsonyabb lány sem tekintette eléggé férfinak.

A kisebbségek képviselői valószínűleg ezt mind tudnák überelni, ők nap mint nap tapasztalják, hogy a villamoson az utasok pusztán a bőrszínük miatt­ magukhoz szorítják a táskájukat, a boltban nyomukba ered a biztonsági őr, a váróban elülnek mellőlük.

Aki soha nem érezte magát másodrendűnek, az próbáljon szerencsét tőlünk nyugatra, vagy kérdezze meg a külföldön élő ismerőseit.

Több olyan barátnőm van, aki rendkívül stabil anyagi és családi háttérrel, valamint két diplomával is magyarázkodni kényszerült, hogy nem aranyásó, és nem az állampolgárságért házasodik; de nagyon sok történetet hallottam arról is, hogy pusztán azért, mert valaki kelet-európai, rögtön őt gyanúsították – munkahelyen, kollégiumban, edzőteremben – lopással, sikkasztással, bármiféle sumáksággal.

(Illusztráció: Getty Images)

A kritikus hang

Minket még úgy neveltek, hogy minden ember egyenlő, az iskolában és otthon is azt hallottuk, hogy nem szabad másoknál többnek képzelnünk magunkat csak azért, mert valamilyen szempontból szerencsésebbek vagyunk. Ez a szemlélet mintha mára eltűnt volna.

– Hatalmi kérdés lett, hogy keress valakiket, akikhez képest te értékesebb vagy, és kezdd egy kaszttal lejjebb! – mondja Sárvári Györgyi pszichológus. – Az agyunkban különválasztjuk az egyéni és a társadalmi működést, pedig ezek ezer szállal vannak összekötve. Akinek erős az öntudata és az önbizalma, aki tisztában van az értékeivel, azt egy ilyen „másodrendűsítés” kevésbé érinti érzékenyen.

Azért nem bántja, mert megerősítő közegben nőhetett fel, ahol megtanult az értékeire támaszkodni, így a megbélyegzés lepereg róla. A negatív minősítés inkább azokat sebzi meg, akik gyerekkorukban vagy fiatalon nem kapták meg a kellő támogatást. Mind egyfajta belső hanggal élünk együtt, ez a hang folyamatosan suttogja a magáét, és az emberek többségének a fejében bizony kritikus hang van.

Ha valamit nagyon sokszor hallunk gyerekkorunkban, vagy később a környezetünkből, a társadalomtól, a médiából,

akkor az ennek a kritikus lénynek a hangjává válik, és ez rengeteg lelki szenvedést okozhat.

Ha a rendszer nem azt mondja, hogy értéktelenek a gyermektelen nők, de folyamatosan azt kommunikálja, hogy azok értékesek, akiknek gyermekük van, akkor ez ugyanazt jelenti, és finoman alázza azokat, akik nem anyák.

Nagyon sok gyermektelen nőnek volt sorsfordító szerepe az emberiség történelmében – akkor ők értéktelenek lennének? És mi a helyzet az