Régóta szeretném ezt elmesélni neked: évekkel ezelőtt láttalak a barátnőmmel a Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler című darabban, amelyben egy szexuálisan túlfűtött rendőrnőt játszottál. Előadás után kimentünk az utcára, és felnyomakodtunk a 7-es buszra, mire öt másodperccel később te is felnyomakodtál utánunk. Lenyűgözött, milyen gyorsan átváltoztál civil lánnyá, aki szinte örül, hogy egy kicsit „láthatatlan”.

Igen, ez jellemző. Szoktak nevetni rajtam a kollégáim, hogy valaki még le sem vette a jelmezét, és én már ott vagyok a buszmegállóban. Persze néha én is szeretek még bent maradni beszélgetni a többiekkel, de az biztos, hogy én öltözöm át legelsőként. Nagyon szeretem „visszakapni” magam.

Mennyi időbe telik egy-egy este letenni a szerepet?

Attól függ. Van egy-két nehezebb előadás, ami megvisel, amiből egy kicsit nehéz visszajönni a felszínre. Ilyen az Isten, haza, család meg a Pekingi ősz. Megadom magamnak az időt, hogy visszatérjek, olyankor például nem vagyok öt perc múlva a buszmegállóban. Nem szeretek hazaindulni, csak ha már „megvagyok”. Ezeknél a daraboknál a kollégáknak sem túl könnyű az estéje, megnyugtató érzés még egy kicsit együtt maradni. 

Megterhelők számodra ezek a szerepek?

Az Isten, haza, család előadást nehéz volt összerakni, ráadásul tele van magánéleti és szakmai fájdalmakkal. A Covid félbeszakította a próbafolyamatot, aztán jött az egyetemfoglalás élménye. Haláleset is van a történetben, ami engem is érintett már hasonlóképpen. Nekem nagyon nehéz ez az előadás, de terápiás jellegű is, immár lassan öt éve.

A filmes élmények közül a Hunyadi című sorozatot emelném ki, ahol Szilágyi Erzsébet karakterének megformálása során sokféle érzelemmel kellett dolgoznom, ráadásul meg kellett tanulnom, hogy a kamera előtt másképp érdemes használnom a lobbanékonyságomat és az érzékenységemet, hogy az természetes és őszinte legyen. De szeretem a kihívásokat. 

Kapcsolódó: Korábbi interjúnkban a Véletlenül írtam egy könyvet című filmről beszélgettünk Rujder Viviennel

Mi most a legnagyobb kihívás számodra?

Dolgozni nagyon-nagyon szeretek. De amikor utána itt-ott szerepelni kell a darabbal vagy a filmmel kapcsolatban, és menni pózolni, na, azt annyira nem szeretem. Be tudok feszülni attól, hogy jaj, istenem, ide milyen ruha kell. Meg hogy ki kell húznom magam. Minden egyes alkalom ugyanolyan görccsel jár.

Akkor nem is élvezed a vörös szőnyeges pillanatokat? Láttam rólad néhány gyönyörű fotót…

A cannes-i filmfesztiválon nem annyira jött össze, de végül nagyon jó élmény volt. Nem azt a ruhát viseltem, ami be volt tervezve. Nem szívesen mondom, de előfordulnak velem ilyen bakik. Az utolsó pillanatban húztam fel a ruhát, majd lehajoltam becsatolni a cipőmet, és… reccs…

Sírva hívtam a mindent megoldó Burai-Kovács­ Anikót, a Hunyadi egyik főasszisztensét, aki már jött is „tűvel meg térnával a tájában”, mert ez mind volt nála, de amint meglátta, kijelentette, hogy ez helyrehozhatatlan. Viszont Törőcsik Franciska bepakolt öt ruhát, mert ő tényleg mindenre gondol, az övéi közül kikaptak nekem egyet, jó volt rám, felvettem, és már szaladtam is a buszhoz. Bele sem néztem a tükörbe, azt sem tudtam, hogy nézek ki. A lányok szóltak, hogy „uszálya is van, vigyázz!”.

Máskor is megesnek veled ­hasonlók?

Megbotlom a saját lábamban. Félrenyelem a nyálam a színpadon. A tegnap esti előadás végén annyira nevettem Kanyó Katán, hogy elestem. Szerencsére ez akkor történt, amikor kiszaladtunk a színpadról, akár úgy is tűnhetett, hogy így terveztem, a nézők számára vicces lehetett.

Kapcsolódó: Törőcsik Franciskával és Kovács Tamással a Magyar menyegzőről beszélgettünk

Mindig érzed a közönség felől érkező rezgéseket?

Majdnem erről írtam a szakdolgozatomat. Hogy milyen energiák hatnak a nézőtéren. Hogy hogyan lehet, hogy egy-egy este az egész közönség szinte egy emberként viselkedik. Nincs olyan, hogy egyvalaki nevet, és a többiek­ csendben ülnek, vagy fordítva. Mindenki hasonlóan reagál, és nem értem, ez hogyan lehetséges.

Interjú Rujder Vivien Véletlenül írtam egy könyvet (Fotó: Horváth Judit)

És az is nagyon furcsa, hogy mintha a két játszóhelyünk közönsége között is lenne egy láthatatlan kapocs. A srácok játszanak valamit a nagyszínpadon, mi pedig a Kamrában, utána megbeszéljük, kinek hogy ment, és mindig ugyanazt tudjuk elmondani a közönségről.

Érdekes! És végül miből írtad a szakdolgozatodat?

Az volt a címe, hogy Máté Gábor és a többiek. 

Ő emblematikus figura lett az életedben, igaz?

Igen. Ő volt az osztályfőnököm, tőle tanultam magát a színjátszást. Nagyon jól oktatta azt, hogyan kell felépíteni egy karaktert, hogyan gondolkodj róla, hogyan lélegezz vele együtt. Negyedikben pedig kitalálta, hogy más tanárok is tartsanak kurzusokat nekünk. Az ő metódusukat hasonlítottam össze Gáboréval. Az utolsó fejezet róla szólt, hiszen az egyetem vége felé már próbáltam is vele. A nők iskolájában testközelből figyelhettem meg, hogy színészként beleesik-e azokba a hibákba, amelyekbe muszáj beleesni. És hogy hogyan jön ki belőlük. 

Kapcsolódó: A határ a csillagos ég! – Interjú Kádár L. Gellérttel

Kilenc éve tartozol az ország egyik vezető színházának kötelékébe. Milyen érzés?

Elég jó. Ez egy nagyszerű társaság, nagyon jó emberekkel. Mindenki önmagát adja, nincsenek játszmák, nincsenek titkaim, olyan, mintha otthon lennék. Őszinte, családias, szeretetteljes közeg vagyunk.