„Igazi szuperhős”, „valóságos hegyomlás”, „a magyar Jason Momoa” – mondogatják az új magyar sorozatban Hunyadi Jánost alakító Kádár L. Gellértről. A semmiből felbukkanó erdélyi színész azonban sokkal inkább nyílt és végtelenül szelíd ember benyomását kelti bennem találkozásunkkor, mint rettenthetetlen akcióhősét.

Nagyon örültem, hogy a telefonhívás Budapesten talált, azt hittem, már otthon vagy, Marosvásárhelyen.
Három éve élek itt, Budapesten. Akkor költöztem ide, amikor 2022 nyarán elkezdődött a forgatás. Úgy intéztem, hogy ne kelljen sokat utaznom a fóti filmstúdióig, ahol a jelenetek nagy részét felvették.

Most, hogy szemtől szemben ülök veled, ugyanaz a nyíltság és emberi tartás árad belőled, mint Hunyadiból. (Ebben a cikkben írtunk arról, ki volt valójában Hunyadi – a szerk.) Csupán magadat kellett adnod?
A színész mindig önmagát adja, a saját lelkéből ássa elő azokat az érzelmeket, élményeket, amelyek a szerep megformálásához kellenek. Az én karakterem hatalmas küzdő volt, de közben ugyanolyan érző, esendő ember, mint mi mindannyian, csak a kontextus, a kor változott meg. Ezt kellett eljátszanom.

Azért van egy kis különbség. Hunyadi János nemzeti hős volt, aki életét áldozta a hazájáért a nándorfehérvári csatában.
Még ha nem is gondoltam volna ebbe bele, lépten-nyomon emlékeztettek rá, mekkora felelősség őt eljátszani. Te fogod megszemélyesíteni a legendát, akit még senki, mondogatták, még húsz év múlva is úgy fognak emlékezni rád, mint Hunyadi Jánosra. Nemzedékek fognak felnőni a sorozaton, mint annak idején mi az Egri csillagokon. Abban a pillanatban bekapcsolt a megfelelési kényszerem. Úristen, mekkora terhet vettem a vállamra! Képes vagyok én erre? Hiszen ha elrontok valamit, mil­liók álma omlik össze. Ugyanakkor a nagy tét meg is sokszorozta az erőmet.

Óriási megtiszteltetésnek tekintettem a feladatot. Őszintén megrendített azoknak az embereknek a sorsa, akik azért harcoltak és estek el, amiben hittek. A hazájukért.

De 2024 októberében Cannes-ban, a nagy sikerű díszbemutató után készült fotón már felszabadultan belemosolyogtál a kamerába.
Az volt a megkönnyebbülés pillanata. Végre beérett a munkám gyümölcse. Már nem nekem kellett gondoznom, felelősséget vállalnom érte, eljött az ideje, hogy elengedjem. Vegyétek, egyétek, ízlelgessétek! Szuper érzés volt.

Eszedbe jutott akkor, hogy ez a pillanat meg fogja változtatni az életedet? Hogy az az erdélyi fiú, aki voltál, örökre ott maradt Marosvásárhelyen?
Én ma is ugyanannak az erdélyi srácnak érzem magam. Azok az élmények, az a tudás határoz meg, amit ott kaptam, ahol felnőttem, ahol az iskoláimat végeztem, ahol a barátaim élnek, ahol öt évig játszhattam a nemzeti színházban. Ezekből a puzzle-darabkákból állt össze az az ember, aki most szemben ül veled.

Valami azt súgja, Hunyadvár kapitányát csakis egy erdélyi színész játszhatta el. Mások az erdélyi emberek, mint mi?
Nem szeretném a magyarországiakat minősíteni, nem jobbak, nem rosszabbak, mint az erdélyiek, de mások. Az otthoniak kíváncsiak, lelkesek, és sok tekintetben befogadóbbak. De, ami a legfontosabb, több bennük az alázat. Még a hangokat is másképp képzik, valahol hátul, mélyen, mintha a gyomrukból jönne. Ez a kisebbségi lét folyománya lehet, hiszen akit sokáig elnyomtak, az félelemből beszél. Ezt a különbséget korábban már a színpadon is megfigyeltem.

Kádár L. Gellért (Fotó: Zsólyomi Norbert)

Akkor rajtad miért nem érzem?
Mert dolgozom rajta, hogy ne így legyen. Részben ezért járok terápiára. A székely tájszólásomat pedig még a beszédtechnika-órákon levetkőztem. Mert ahol én felnőttem, Zabolán, még így beszélnek.

Kik a szüleid? Milyen volt a gyerekkorod?
Egyszerű emberek a szüleim, édesanyám varrónő, édesapám harangozó. Ha belegondolok, valóban sorsszerű ez a szerep, hiszen apám a nándorfehérvári diadal emlékére húzta meg minden délben a harangkötelet. Tőle hallottam először erről a gyönyörű történetről.

Mit szólnak a szüleid a sikeredhez?
Nagyon büszkék rám. Pedig féltettek a színészi pályától. Amikor érettségi után bejelentettem nekik, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára jelentkezem, azt mondták, úgysem fognak felvenni. Nem is számítottam másra, hiszen abból a kis faluból nézve elképzelhetetlen, mit is csinál egy színész. Úgy gondolták, az nem rendes szakma, nem lehet belőle tisztességesen megélni. És ők azt szerették volna, ha a fiuk boldogabb, szabadabb ember lesz, mint ők. Most azonban, hogy látták a sorozatot, már elismerik: óriási munka lehetett!

Szöget ütött a fejembe, hogyan lesz a kézdivásárhelyi líceum matematika–informatika tagozatos diákjából színész.
Kiszámoltam. (Nevet.) Igazából a magyartanáromnak, Nagy Tamásnak köszönhetem. Ha ő nem teszi fel a kérdést tizenegyedikes korunkban, hogy ki szeretne szerepelni a szalagavatóra készülő műsorban, én soha nem merészkedtem volna ki a reflektorfénybe. Visszahúzódó srác voltam, többnyire csendben ültem a padban, de akkor, nem tudom, mi bújt belém, jelentkeztem, hogy én énekelni szeretnék. Halljuk! És előadtam egy Cseh Tamás-dalt, meg a Quimbytől a Magam adom című számot az osztály előtt. Egy pillanatra csend lett. Hát hol voltam én eddig?! A következő mérföldkő az volt, amikor Tamás „elrugdalt” a város színjátszókörének szereplőválogatására. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalhez kerestek szereplőket.

Magamtól nem jelentkeztem volna, attól tartottam, leromlanak a jegyeim,­ és akkor hogy nézek a szüleim szemébe?

Aztán mégis jelentkeztem, és megkaptam a főszerepet. Csak a siker után fogalmazódott meg bennem, hogy meg kellene próbálkoznom a színészettel. Elsőre felvettek.

Elmondod, hogy kerültél bele a Hunyadi szuperprodukcióba? ­Ráadásul főszereplőnek. Óriási dolog, különösen ismeretlen erdélyi színészként!
2019-ben érkezett Pestről egy casting director (szereplőválogató – a szerk.) Marosvásárhelyre, ahol én a Tompa Miklós Társulatban játszottam, hogy adatbázist készítsen az erdélyi színészekről. Be kellett volna mennem a színházba, de előző este buliztam, és képtelen voltam kikelni az ágyból. Gondoltam, korábban is jöttek már Magyarországról, aztán nem lett belőle semmi. De néhány hét múlva újra megjelent ez a hölgy, és én is bekerültem az adatbázisba. Persze akkor még szó sem volt a Hunyadiról. Pár hónappal később azonban megcsörrent a telefonom. Küldjek magamról néhány szelfit, meg színházi fotókat, megnéznék. Később pár jelenetet is küldtek, hogy vegyem fel. De én még akkor sem gondoltam semmire. Később szóltak, hogy jó lenne, ha Pestre jönnék, találkozni szeretnének velem személyesen. 2020 tavaszát írtuk, akkor tört ki a Covid-járvány, nem tudtam ideutazni.

Én biztos szárnyakat növesztettem volna.
Várj, az még ezután következik. Pár hónapra rá felhívtak, hogy Gellért, augusztus 6-a az utolsó nap, örülnénk, ha jelen tudnál lenni, de utána lezárjuk a szereplőválogatást. Hazamentem előadás után, és kitöltöttem egy pohár bort. Most vagy megiszom, vagy beülök az autómba, és megpróbálok átjutni a határon. Próba szerencse. Viszont nem volt Covid-tesztem, anélkül meg szinte lehetetlennek látszott az átkelés.