Nóri Székesfehérváron született, ám kétéves korában családjával egy zselici zsákfaluba költözött, az erdő mélyére. Az ott töltött öt év egész életére hatással volt: állatokat tartottak, a természet volt az otthonuk. Nem csoda, hogy az erdők és vizek közelsége mind a mai napig megnyugvással tölti el.

Az egyszerű kezdetek

– Hétéves koromban egy alföldi faluba költöztünk – emlékszik vissza a kezdetekre. – Évekig sírdogáltam éjszakánként, idegennek éreztem magam ott. Hiányzott az erdő, a dombok. Sokkal több ember vett körül minket, és életemben először itt éltem meg a kirekesztettséget is, hogy az inkább számít, milyen ruha van rajtam, mint az, hogy mit tudok, így már ekkor megszületett bennem a vágy, hogy kitörjek onnan.

Ez a belső hajtóerő azóta is sok döntésemet meghatározza. Később a művészetben találtam menedéket.

Mindig jó tanuló voltam, zongorázni kezdtem, rengeteget énekeltem. Hatgyerekes családként nem volt pénzünk különórákra, így hétvégenként fokhagymát kötöztem, hogy szolfézsórákra gyűjtsek, és bekerülhessek álmaim gimnáziumába.

Nórit végül felvették a kecskeméti Kodály Zoltán Gimnáziumba, és ott valami végérvényesen megváltozott. Sokat zenélt, színházba, dzsesszkoncertekre járt, képzőművészeti szabadiskolába iratkozott, atlétikaedzéseken vett részt, és olyan barátokra talált, akik hasonlóan gondolkodtak, mint ő. A gimnázium nemcsak az áttörést jelentette, hanem egy tágasabb világ kapuját is megnyitotta előtte, és elhozta az első nagy szerelmet is. Huszonegy évesen, még egyetemistaként ment férjhez. Később megszületett lányuk, Sára, majd két évvel rá kisfiuk, Ábel.

A váltás

– Bár az egyetemen kulturális antropológusként és oktatáskutatóként végeztem, és a későbbiekben sokat profitáltam ebből a tudásból is, nem éreztem hivatásomnak. Addigra a digitális grafika sokkal közelebb került hozzám: egyre tudatosabban, autodidakta módon kezdtem elsajátítani.

Nóri hét évet töltött a reklámszakmában digitális grafikusként: nemzetközi ügyfelekkel, nagyszabású projekteken dolgozott, két különböző cégnél. Azt, hogy bekerült ebbe a szűk körbe, élete egyik fordulópontjának tartja, innentől kezdve már nem hallgat azokra, akik le akarják beszélni a „lehetetlenről”, és erre neveli a gyerekeit is.

– Ugyanakkor ez volt az az időszak is, amikor a bennem felhalmozódott feszültségek végül robbantak – vallja be. –  A házasságom ráment, békében, de elváltunk a gyerekeim édesapjával. Egyszerűen úgy éreztem, muszáj egyedül lennem ahhoz, hogy újra megtaláljam önmagam, tudjam, merre tart az életem.

Nóri már a reklámügynökségeknél töltött évei alatt azon gondolkodott, hogyan válhatna szabadúszóvá, hogy több ideje maradjon a gyerekeire. A dizájn és a képszerkesztés ekkorra már a kisujjában volt, fotózni viszont addig csak „fejben” fotózott. Vett egy kezdő tükörreflexes gépet, és gasztromarketinggel, valamint gasztrofotózással kezdett foglalkozni.

Kapcsolódó: Hogyan szeret egymásba egy portugál séf és egy magyar szállodás lány? – Éva és Tiago love storyja

Megbabonázta Lisszabon

– Tíz évvel ezelőtt az ételfotózás Budapesten erősen felfutó terület volt, így néhány évig párhuzamosan éltem két életet: nappal digitális grafikusként dolgoztam az ügynökségnél, hétvégéken és éjszakánként pedig fotósként. 2018-ban végül fejest ugrottam a szabadúszó létbe, azóta egyéni vállalkozó vagyok.

Portugáliába először 2017 decemberének végén jutott el. Változékony, esős idő fogadta, ennek ellenére sorsa gyakorlatilag abban a pillanatban eldőlt, amikor kilépett a lisszaboni vasútállomás kapuján. Erős déjà vu érzés kerítette hatalmába, amely azóta is gyakran visszatér. Beszippantotta Lisszabon sajátos levegője, az esős Porto után hét ágra sütött a nap, és ő azt érezte, hazaérkezett. Mindezt úgy, hogy akkor még semmit sem tudott az ország történelméről, kultúrájáról vagy nyelvéről.

– Mindig azt mondom, számomra Lisszabon egy bájos, bohókás öreg hölgy, aki mindennap kitalál valami színes bolondságot. Szeszélyes, mégis végtelenül szerethető, és persze isteni a pastel de natája (portugál sütemény – a szerk.) – teszi hozzá mosolyogva. – Az utazás után két évvel aztán berobbant a Covid-járvány. Az ügyfeleim nyolcvan százaléka lemondta a munkákat, és egyik napról a másikra ott találtam magam azzal a kérdéssel, miből fizetem az albérletet, a gyerekek iskoláját.

Ekkor tudatosult bennem igazán erősen, hogy külföldre költöznék.

Úgy éreztem, a gyermekeimnek ebben a folyamatosan változó és bizonytalan világban azzal adhatom a legtöbbet, ha különböző kultúrákat és országokat ismernek meg, több nyelven beszélnek, és sokféle emberrel találkoznak.

Svédország helyett Portugália

Sokáig Svédország tűnt a leglogikusabb következő lépésnek. Ott az angol nyelvvel is lehet boldogulni, Nóri pedig dizájnerként egy multinacionális cégnél jó eséllyel gyorsan munkát találhatott volna. Egy teljes éven át tudatosan készült a költözésre, ám 2022 februárjában, az ukrajnai háború kitörésével minden terve kútba esett.

– Nem tudom, transzgenerációs­ trauma volt-e, ami akkor úrrá lett rajtam, de három napig olyan erős hasfájás gyötört, hogy alig tudtam kikelni az ágyból – magyarázza. – Úgy éreztem, kifutok az időből. A svéd ügyek lassan haladtak, a pénzem ki volt számolva, nem lehetett tudni, mi lesz a háború kimenetele. Vagy most ugrom, vagy soha.

A háromnapos sokk után kimentem a Nyugati pályaudvarra, mert vészhelyzetben mindig bekapcsol bennem a tenni akarás, és ukrán menekülteknek – kisgyerekeknek, anyáknak – segítettem. Másfél hónapig laktak a lakásom egyik szobájában menekültek, közben pedig lázasan gondolkodtam, mit tegyek.

Nóri ekkor hozta meg a kívülről irracionálisnak tűnő, mégis elementáris döntést: vett egy egyirányú jegyet Portugáliába. A gyerekeinek azt mondta, csak néhány hétre megy el, lakást keres, és nyáron együtt költöznek majd. 

– Megmagyarázhatatlan kamikazeakció volt, egy teljesen érzelemvezérelt döntés. De amikor ennyire erősen hív valami, arra hallgatni kell. És nem bántam meg. 2022. április 11-én, a magyar költészet napján felszálltam a repülőre, és Lisszabonba utaztam. A pillanat örökre beleégett az emlékezetembe: amikor feljöttem a metróból a felszínre, a tavaszi esőtől csillogtak a Rossio tér apró kövei, és megéreztem ugyanazt az illatot, amelyet évekkel korábban is. Könnyes szemmel sétáltam el a hatágyas hostelbe, egyszerre voltam végtelenül kíváncsi és halálra rémült. Nem beszéltem a nyelvet, semmit sem tudtam a bürokráciáról, a megélhetésről, arról, lesz-e munkám. Senki sem várt.

De Nóri rövid időn belül olyan emberekkel találkozott, akik segítettek eligazodni, lettek Portugáliában élő magyar barátai is, sőt, bár lakást még nem talált, fotós munkát már kapott. Ekkor, a bizonytalanság és a megoldandó feladatok ellenére is, megszületett benne a felismerés: itt van otthon. Itt van dolga.

Séta és fotózás

Ahogy meséli, különösen szereti a portugálokban, hogy nem individualisták, hanem közösségben gondolkodnak. Kedvesek, nyitottak, segítőkészek, és természetes bizalommal fordulnak az idegenek felé. Büszkék a kultúrájukra, és mint a legtöbb mediterrán nép, igazán tudnak ünnepelni. Ugyanakkor melankólia is él bennük: a „nagy országból kis ország lettünk” toposza mélyen áthatja kollektív emlékezetüket. Talán emiatt is érzik sokan a magyarok közül ösztönösen ismerősnek a portugálokat már az első találkozáskor.

– Ami a munkát illeti, Portugáliába érkezve sejtettem, hogy ez egy teljesen új piac lesz – mondja –, hogy a hangsúlyok el fognak tolódni. Itt nagyon hamar a lakás-, a sétálós­portré- és az eseményfotózás került előtérbe, míg a dizájn és az ételfotózás háttérbe szorult. Ezt követően, rendszeres Instagram-posztjaimat látva, egyre többen kerestek meg egyszerű városi sétákkal kapcsolatban is. Kiváltottam a szükséges engedélyeket, és idegenvezetni is elkezdtem. Imádom, mert közben én is kirándulhatok, ezer apró csodába botlom, és rengeteg érdekes emberrel találkozom. Próbálom átadni azt a fajta kíváncsiságot és lelkesedést, ami bennem van.

Kapcsolódó: A Magyarok a nagyvilágban rovatunk többi cikkét itt találod

Fejében számtalan útvonal él, amelyeket sokszor akár séta közben is spontán variál. Nincs semmi kőbe vésve – számára a rugalmasság a lényeg. A cél az, hogy a vendég úgy térjen haza az élményre visszagondolva: „ez fantasztikus volt – és Portugália is az.” Éppen ezért nevezi ezeket slow, azaz lassú sétáknak. Nem a kötelező körök érdeklik, hanem a tömegturizmustól kevésbé sújtott gyöngyszemek.