Most először mondhatja el magáról, hogy nyugodtabb időszak köszöntött be az életébe. Milyen érzés?

Pihentető. Gyerekkorom óta nagyon intenzíven, céltudatosan szerveztem az életemet azért, hogy minél jobb lehessek a sakkban – eleinte versenyzőként, később edzőként. Nem számítottak a születésnapok vagy a karácsony, mert ha valaki kimagasló szinten akar teljesíteni, nem adhat előnyt a riválisainak azzal, hogy csak heti öt napot edz, miközben mások hetet.

Ahogy a könyvében írja: „Aki később lettem, nemcsak sakkjátékosként, hanem tanárként, szülőként és emberként is, nagyrészt azokhoz a partikhoz vezethető vissza, amelyeket apámmal játszottam a budapesti nappalinkban.” Mit tanult meg ezekből a játszmákból?

Olyan életleckéket, amelyeknek önmagukban nincs közük a sakkhoz. Például, hogy legyek felkészült, gondolkozzak, mielőtt lépek, és osszam be jól az időt. Megtanultam azt is, hogy a terveket gyakran módosítani kell. Hiába vannak konkrét elképzeléseim, a körülmények bármikor közbeszólhatnak, és lényeges, hogy miként reagálok a változásra.

Ez az a rugalmasság, amit ma rezilienciának hívunk?

Igen, ez rendkívül fontos. A sakk megtanítja, hogy ne adjuk fel egy nehéz helyzetben. A játszma megy tovább, és nekünk lehetőleg gyorsan, emóciók nélkül, objektíven kell folytatni, stratégiát váltani. Ezek a gondolatok játék közben észrevétlenül a sajátunkká válnak. Akkor is, ha nem profi szinten sportolunk.

Zsenit nevelni bárkiből lehet – ez volt az édesapja által kifejlesztett Polgár-módszer lényege, amellyel önt és a két húgát nevelte. A fiainál is ezt alkalmazta?

Apu elmélete azon alapult, hogy megfelelő környezetben és módszerekkel bárkiből kimagasló teljesítmény hozható ki. Ehhez viszont az kell, hogy mindkét szülő egy irányba húzzon. Sajnos az első házasságom, amelyből a két fiam született, hamar válással végződött, osztott gyámsággal, ami lehetetlenné tette ennek a módszernek a következetes alkalmazását.

Kapcsolódó: Tragikusan fiatalon hunyt el az első női sakkozó, aki férfiak ellen versenyzett

Ennek ellenére bizonyos elemeket beépítettem a nevelésükbe. A nagyobbik fiam nagyon jól sakkozott, többszörös amerikai bajnok volt a korosztályában, sakkmester is lett. A kisebbet nem igazán érdekelte a sakk, én pedig nem erőltettem. Ő magától megtanult gitározni, négy nyelven beszél, és nagyon jól főz. Büszke vagyok mindkettőjükre: diplomás fiatalok, banki területen dolgoznak, önállóak.

Polgár lányok: Judit, Zsuzsa, Zsófia és apjuk, Polgár László 1988-ban (Fotó: Fortepan / Urbán Tamás)

Ahogy a könyvét olvastam, azon gondolkoztam, hogy lehetett az édesapja ennyire modern gondolkodású a hetvenes években. Egyrészt hogy otthon tanította önöket, másrészt számára egyértelmű volt, hogy egy lány ugyanannyit ér, mint egy fiú.

Ez onnan eredhetett, hogy a nagyszüleim holokauszt-túlélők voltak, és az édesapám személyesen is megtapasztalta az antiszemitizmust. Ez felerősíthette benne azt a meggyőződést, hogy az embereket nem különböztethetjük meg származás vagy nem alapján. A sakk számára az egyenlőséget jelentette: ott nem számít, ki hova született. Rengeteget olvasott a nevelésről, híres tudósok, zenészek életéről.

Azt a következtetést vonta le, hogy a zsenik korán specializálódtak, és szinte megszállottan sok időt töltöttek azzal, amiben később sikeressé váltak. A sakkot én választottam, négyévesen véletlenül találtam rá az otthoni készletre, és négy és fél évesen budapesti bajnok lettem. A szüleim hároméves koromtól tanítottak olvasni, írni, számolni, így hatévesen időpocsékolás lett volna beülnöm az iskolapadba. A tanórák mellett nem is tudtam volna annyit foglalkozni a sakkal, amit a legjobban szerettem.

Kapcsolódó: Sikeres magyar nők, akiknek az életét a sakk változtatta meg

A nyelvtanulás szintén fontos része volt az oktatásuknak?

Igen, mert apu saját tapasztalatból tudta, milyen nehéz felnőttként idegen nyelvet tanulni, ezért nálunk nagyon korán el akarta kezdeni. Látta, hogy anyukám, aki Kárpátalján nőtt fel, ahol természetes volt a többnyelvűség, oroszul, ukránul, magyarul játszva megtanult gyerekkorában, később pedig német–orosz szakos tanár lett. Én ma öt nyelven beszélek folyékonyan, és még kettőn nem adnak el.

Az édesanyja mit adott hozzá a Polgár-módszerhez?

Az egyensúlyt – és erről fog szólni a következő könyvem, amit a nagyközönségnek írok. Azt, hogy az élet nehézségeit perspektívába tudjuk helyezni. Megtanította, hogy álljunk ki magunkért, de közben maradjunk szerények, udvariasak. Ő adta a család melegét. Gyakran láttunk vendégül a kislakásunkban külföldi sakk-nagymestereket, akik a nappaliban aludtak, és nagyon szerették anyukám főztjét. Azt a hozzáállást, hogy a pohár félig tele van, ugyancsak tőle kaptam.

Melyik pillanatot volt nehéz, és melyiket nagyon jó érzés felidézni a könyv írása közben? 

Polgár Zsuzsa: Lázadó királynő, Gabo Könyvkiadó Kft.

Például nehéz volt újra átélni a Jugoszláviában történt támadást. Tizenkét évesen egy húsz év körüli férfi erőszakoskodott velem a szállodánk folyosóján, de szerencsére apukám épp időben érkezett. Ugyanakkor jó érzés volt felidézni olyan sikereket, mint az 1988-as sakkolimpia. Ennek előzményeként tudni kell, hogy otthon folyamatosan ellenállásba ütköztünk a rendszerváltás előtt.

A sakkszövetség és a sajtó egyaránt nehezen fogadta el, hogy kislányként férfiak között szeretnék versenyezni – őrültnek gondoltak minket. Azt sem támogatták, hogy a fejlődés érdekében külföldi versenyekre kell utaznunk: az útlevelünket le kellett adni „megőrzésre”, és a hatalom döntötte el, mikor hova mehetünk. Ehhez képest 1988-ban Tompa János szövetségi kapitány húzott egy merészet.

Kapcsolódó: „Kezdeményezek és irányítok, mint a sakktáblán” – Interjú Polgár Judittal

Új csapatot állított össze: a három Polgár lánnyal és – a már olimpiai tapasztalattal rendelkező – Mádl Ildikóval utazott Szalonikibe. A verseny legelején Mádl Ildi vőlegénye, az olimpiára utazó Perényi Béla sakkmester autóbalesetet szenvedett, és meghalt. Ildi elképesztő lelkierővel folytatta a versenyt, és a címvédő oroszok ellen a vőlegénye megnyitási változatával nyert játszmát.

Mint éltáblás, én vezettem a csapatot, Zsófi remekül helytállt, Judit pedig fantasztikusan szerepelt. Az az érzés, amikor a magyar himnusz szólt, és a dobogón álltunk négyen, leírhatatlan volt. Annyi harc és ellenségeskedés után végre megmutattuk azoknak, akik kételkedtek bennünk. Amikor hazatértünk, fekete bárányokból arany lányokká váltunk.