A PamKutya YouTube-csatorna 2010-ben indult, Osbáth Márk kezdte Pamaccsal, a pulikutyájával, majd csatlakozott hozzá bátyja, Norbert is. Vicces és érdekes tartalmaikat, igényes zeneparódiáikat meghálálta a közönség: a bő másfél millió feliratkozójukkal jelenleg ők a legnépszerűbb magyar influenszerek.
A rajongók folyamatos unszolására ősszel bejelentették, hogy az egyik nagy budapesti csarnokban megtartják az első koncertjüket jövő márciusban. A jegyek egy óra alatt elfogytak. Miután a közösségi médiát elárasztották a csalódott kommentek, a PamKutya bevállalt egy második koncertet – az szintén pillanatok alatt telt házas lett. A kedélyek csak akkor csillapodtak le, amikor a testvérek végül meghirdették a hetedik koncertet is.
Nemrég egy anyukával beszélgettem a koncertetekről, és azt mondta, hetek óta próbálja megfejteni, mi a titkotok.
Ezt én is kérdezgetem magamtól. Talán az lehet, hogy tizenöt éves a csatornánk, ami a magyar internetes időszámításban réginek számít, és sikerült több generációt átívelnünk. Láttunk olyan gyerekeket, akik még olvasni sem tudnak, de a Despacito-paródiánkat már kívülről fújják, miközben utazós, ismeretterjesztő tartalmainkat nagymamák is követik.
De hogyan lesz ebből hét koncert?
Különleges helyzetben vagyunk, mert tíz évig készítettünk zeneparódiákat és saját dalokat úgy, hogy egyetlen koncertet sem adtunk. Úgy éreztük, az nem a mi utunk: nem vagyunk hivatásos zenészek, a színpad helyett jobb nekünk a kamera előtt vagy mögött. És most ezt a régóta húzódó tartozást törlesztjük. De minden évben már nem tudnánk hétszer megtölteni egy arénát.
Most miért bólintottatok rá mégis? Mert a rajongók petíciót indítottak, hogy koncertezzetek?
Sok mindennek össze kellett jönnie hozzá. Az fontos, hogy már nem zenélünk. Ha ez az egész öt éve történik, rástresszeltünk volna, kockázatosnak éreztük volna, mert akkor még a zenére épült szinte minden. De már nem múlik rajta az életünk, mert megváltozott az irány a videókban meg a videókon kívül is, és lehullott rólunk az a teher, hogy bizonyítanunk kell.
Kapcsolódó: Mikor lesz a rajongásból megszállottság?
Belülről hogyan élted meg az első napok viharait? Naponta több ezer üzenetet kaptatok. Felfoghatatlan.
Két erős érzelem csapott bennem össze: hihetetlenül hálás, lelkes és izgatott voltam, de közben szörnyen megterhelő volt mentálisan, mert rengeteg csalódott ember visszajelzésével találkoztunk. Mindenre felkészültünk, mindent jól akartunk csinálni, mégis nehéz helyzetbe kerültünk, mert ekkora érdeklődésre senki nem számított. De most már minden adott az óriási ünnepléshez.
Idén új stúdióba költöztek
Érdekes, hogy az evolúciónak azok az állomásai, amikor kis klubokban, kevés ember előtt zenéltek, kimaradtak. Pszichológiai szempontból ennek lehet jelentősége?
Sok zenész ismerősünk szerint kisebb klubokban nehezebb fellépni, mert olyankor az emberek szemébe nézel, ami nagyon más kapocs, mint egy arénában, ahol a közönséget inkább tömegnek éled meg. Norbival már beszéltünk arról is, hogy amikor majd utoljára lejövünk a színpadról, az komoly érzelmi hullámvasút lesz.
Állítólag létezik koncert utáni depresszió, mert azt az élményt és izgalmat, hogy az ember dalait tíz-tizenötezres tömeg énekli, nehéz felülmúlni. Ezért már most tervezgetem azokat a munkákat, amelyek mankóként segítenek majd abban, hogy amikor ennek az álomnak vége, tovább éljem a mindennapokat.
Mesélsz arról az iskolai szorgalmi feladatról, amellyel tizennégy évesen elindultál a pályán?
A médiaórán a tanár év végi ötöst ajánlott annak, aki csinál egy rövidfilmet. Négy osztálytársammal kimentünk egy elhagyatott beton-épületbe a rét közepén, vittünk zombimaszkot meg ketchupot művérnek, és két óra alatt leforgattuk a Hullarabló című filmet.
Utána jött a kerületi filmpályázat?
Igen. A közönségdíjat úgy éltem meg, mintha megnyertem volna az Oscart. Egy pici moziban tartották a díjátadót, és levetítették a Rocky 17 című kisfilmemet. A Rocky híres jelenetét, amikor az utcán futkározik meg edz, a 17. kerületi nevezetességek mellett forgattuk újra. Nyáron a többiek hazamentek, én pedig azon gondolkodtam, hogyan videózhatnék egyedül. Akkor találtam ki, hogy Pammal, a pulimmal indíthatnék egy beszélő kutyás csatornát.
Akkoriban futott a Rossz PC Játékok nevű legendás – gyakorlatilag az egyetlen magyar – videósorozat, ami nekem is nagy kedvencem volt. Felvettem róla egy PamKutya-részt, és elküldtem a készítőjének, FreddyD-nek, ő pedig megosztotta a blogján. Több ezren nézték meg a videómat, és valami elindult. Néhány hónappal később a tesóm is beszállt. Mindenféle őrült szkeccsel kezdtük, majd összeraktunk egy zeneparódiát, ami nagyon ment, ezért azzal a vonallal folytattuk.
Kapcsolódó: Te is sokat nézegeted a közösségi profilodat? Ez a lelki oka!
Viszont egy idő után már úgy éreztük, szeretnénk mást is kipróbálni, utazós meg élménybeszámolós videókat csempésztünk a paródiák közé, kísérletezgettünk. Az utóbbi években mindketten az ismeretterjesztés felé mozdultunk el.
Az első tíz évben kapucnis télikabátban és napszemüvegben, álnéven, Bélaként és Pistaként videóztatok, és többször beszéltetek arról, hogy az inkognitóval a magánéleteteket őrzitek. Tizenévesen ennyire előrelátók voltatok?
Nem volt tudatos a döntés, akkor még inkább a félelem irányította. Szemben azzal, aki ötéves kora óta színésznek készül, bennünk nem volt meg a vágy arra, hogy látsszunk, visszahúzódó srácok voltunk. Felvettük, ami először a kezünkbe került.
Izgalmas ez a kettősség, hogy miközben elbújnátok, mégis utat tör a vágy, hogy megmutassátok, ami bennetek van.
Nagyon sok videóst ismerek, aki a neten szókimondó, pörgős, a személyes életben pedig csendes lány vagy srác. Ha pszichológus lennék, biztosan kutatnám, mi játszódik le azokban az emberekben, akik valójában introvertáltak, de szeretnének valamit adni, és ezt csak úgy tudják megoldani, hogy felvállalják az arcukat is.
Folyamatosan keresi az új kihívásokat
Benned mi volt?
Eleinte a nevettetés meg a kreativitás vágya. Később a rengeteg pozitív visszajelzés is hajtott.
A neveteket csak egymillió feliratkozó után árultátok el, és abból szintén komoly médiatörténeti pillanatok lettek, amikor sok év után elhagytátok előbb a kabátot, majd a napszemüveget. Egy londoni sajtóeseményen Ryan Reynoldsszal is beöltözve találkoztatok. Tíz éve egy interjúban pedig arról meséltetek, hogy az inkognitó ellenére is akadtak rajongók, akik kinyomozták, hol laktok.
Megnézték, milyen helyszíneken forgattuk a paródiákat, majd belőtték a térképen a környéket, ahol lakhatunk, és végigsétáltak az összes utcán, hogy megkeressék Pamot. Sokan megtalálták. A legkellemetlenebb az volt, amikor éjszaka üvöltöztek, és amikor kinéztünk az ajtón, már nem voltak ott. Vagy amikor nyomkodták a csengőt.
A sok videóból vannak kedvenceid?
A csernobili és az egyiptomi sorozatunk. Az egyiptomi kalandunk olyan volt, mint egy Indiana Jones-film. Megnéztük az összes piramist. Az egyiket elöntötte a víz a föld alatt, a másikban még ott a szarkofág, volt, amikor fegyveres őrök kísértek minket, és olyan is, amikor lángoló szemétmezőkön kellett átvágnunk.
A csernobili sorozatban pedig azt szerettem, hogy a helyet másként tálaltuk, mint a legtöbb magyar tartalomgyártó.
A hatásvadász elemeket, például az elhagyatott vidámparkokat, gépeket, tankokat, a kórházat mindenki megmutatja, mi viszont sétáltunk a külvárosban, óriási panelek között is. Találtunk olyan kosárlabdapályát, amit teljesen benőtt a növényzet.
Sugárzik rólatok, hogy Norbival jó testvérek vagytok. Ezt hogyan sikerült az intenzív közös munka mellett megőriznetek?
Szerintem éppen úgy, hogy együtt dolgozunk, és gyakran találkozunk. Öt éve meghoztunk egy
