Gyakran halljuk, hogy a tanyán, távol a város zajától, könnyű lelassulni, hiszen adottak hozzá a feltételek. A konyhaablakból az összekapaszkodó akácfákra látni; hajnalra szürke köd telepszik a törzsek közé, lassan engedi át a felkelő nap fényét. Felveszem a kötött kardigánt, a zoknival bélelt gumicsizmát, majd rádobok egy darab fát az izzó parázsra.

Bögrémben gőzölög a forró tea, a csípős hidegben laposan kúszik a pára, miközben a kopasz fák felé veszem az irányt. A kert végébe érve aztán visszanézek, és percekig figyelem, ahogy a kéményből felszáll a lomha, fehér füst. Itt, ahol mindössze egy alacsony kerítés választ el az erdőtől, valódi csend és nyugalom fogad. Nincs forgalom, csak az avar alatt megbújó állatok ismerős neszei.

A tanyasi lét egyik nagy ellentmondása, hogy valójában kevés idő adatik az ehhez hasonló, lelassult pillanatokra.

Talán soha nem akadt még annyi tennivalóm, mint azóta, hogy kiköltöztünk. A táj adottságait látva könnyű elhinni, hogy a lassú élet természetes velejárója a vidéki létnek, pedig gyakran érezzük úgy, hogy épp itt kell igazán megdolgoznunk a nyugalomért. A falak estére áthűlnek, ha nem gyújtunk be időben; nincs víz, ha nem készítjük fel a kutat a fagyok előtt; téli viharok idején pedig megesik, hogy az áram is kimarad.

Időbe telt, míg megértettem, a lelassult állapotot nem valahol messze, egy idilli helyen találjuk meg. Az sokkal inkább egyfajta szűrő, amelyen keresztül a világot szemléljük – akkor is, amikor a teen­dők kihívássá nőnek, és egyszerűbb volna észlelés nélkül átrohanni a dolgos napokon. Segít gyakorolni a jelenlétet, ha mindennap megfigyelünk valamilyen apró változást a természetben, mintha végigkísérnénk a növekedést azzal, hogy megajándékozzuk a figyelmünkkel.

Az első fakó bogyók felbukkanása óta minden alkalommal megcsodáltam a csipkebogyóbokor terméseit. Türelmesen vártam, hogyan nőnek egyre nagyobbra, míg hirtelen november lett, és végre leszedhettem az érett, pirosló gyümölcsöket. A nyári befőzések után a csipkebogyóból ezúttal nem édes lekvár, hanem a téli, nehezebb ételekhez illő fűszeres szósz, ha úgy tetszik, ketchup készült.

Körülbelül 300 gramm csipkebogyót alaposan megmosunk, majd levágjuk róluk az elszáradt virág- és szárrészeket. Fazékba tesszük, annyi vízzel, hogy bőven ellepje, és lassan főzzük, míg a bogyók teljesen megpuhulnak (25-30 perc). Az így kapott puha termést botmixerrel simára törjük; a magok egyben maradnak, nem kell aggódni miattuk.

Ezután szitán átnyomkodjuk, majd tiszta fazékba öntjük. Hozzáadunk 100 gramm nádcukrot, 30 ml almaecetet, egy teáskanál fokhagymaport, fél teáskanál őrölt szegfűszeget, fél teáskanál gyömbérport, egy teáskanál őrölt borsot és két teáskanál sót. Lassú tűzön, folyamatos kevergetés mellett körülbelül 10 percig főzzük, míg sűrű, fényes szósz lesz belőle. A kész ketchu­pot forrón tiszta, steril üvegbe töltjük, gondosan lezárjuk, majd a hűtőben tároljuk; 2-3 hétig biztonságosan eláll.

Novemberben a kert már téli álomra készül, ám