Karácsony közeledtével, ahogy a boltok kínálata egyre dühösebben tolakszik elém, elfog a vágy, hogy végre felhagyjak a felesleges vásárlással. Lakásunkban elszaporodtak a vicces feliratú bögrék, a gyufát hírből sem ismerő illatgyertyák vagy az évekig a polcon porosodó fürdősók és teaválogatások.
Idén a minimál a sikk – tárgyat nem, kizárólag élményt ajándékozunk a családnak. Nagy nehezen összehangoljuk a naptárainkat, kinek mikor lesz két szabad napja elvonulni, lecsendesülni, egymásra hangolódni – amiről az ünnepnek szólnia illene. Ám hidegzuhanyként ér a felismerés; nincs kiadó szoba sem a kedvenc vidéki panziónkban, sem a közeli wellness-szállóban, de még az erdei kulipintyóban sem, ugyanis az élelmesek jó előre, lehetőleg már tavaly ilyenkor lefoglaltak mindent.
Nos, ez száz éve sem volt másként, noha akkoriban a szállodaipar még gyerekcipőben járt (talán az ünnep is meghittebb volt), de a Grand Hotel Hungária háromszáz lakosztályának rézkilincsét alig jutott idő kipolírozni, olyan sűrűn adták egymásnak a vendégek. Egy szép, új világ hírnöke volt, míg el nem söpörte a történelem vihara…
A Hungária Nagyszálló maga volt a megtestesült modernség.
Egy merész álom, ami valóra vált, és aminek fő álmodója (na, ki volt?) természetesen egy Széchenyi. Ugyanis Széchenyi Ödön hívta életre az Első Magyar Szálloda Rt.-t, ami jó ízléssel a Lánchíd és az Erzsébet híd közötti sétányt jelölte ki az épülő belvárosi szállodasor helyszínéül.
A megrendelőnek magas elvárásai voltak, hisz a császárváros és Párizs luxusszállodáival akart versenyre kelni. Ennek megfelelően a Szkalnitzky és Koch építésziroda is kitett magáért. A bécsi székhelyű Heinrichshofot vették mintául, és mindössze két év alatt kulcsrakész szállodát emeltek.
A Hungária európai színvonalat képviselt, de nevéből adódóan az igaz hazafiaknak is igyekezett a kedvében járni. (Többek között a vörös téglás homlokzat és a zöldre festett zsalugáterek képviselték a magyaros virtust.) Az 1871-ben megnyílt Grand Hotelnek persze bőven akadtak kritikusai, akik nem átallották kaszárnyának csúfolni a robusztus épülettömböt. De ahogy a mondás tartja; sok lúd disznót győz – a pesti polgár áldását adta a Hungáriára, amely büszke jelképe lett az újdonsült világvárosnak.
Hétköznapok és ünnepek
Lássuk, mit kínált a Duna-korzó ékköve a szálló vendégeinek. Sőt, játsszuk el mi a fáradt átutazót. Miután a Kishíd utcai főbejáraton belépünk a boltíves, márványoszlopos, csillárfénytől ragyogó fogadócsarnokba, rögtön egy készséges boy ugrik elénk, hogy kivegye kezünkből a nehéz poggyászt. Kis szerencsével harmadik emeleti, nyugati fekvésű lakosztályt kapunk, ahonnan pazar kilátás nyílik a Gellért-hegyre, a királyi palotára és a várkertre.
Miután a főportás utasítja a londínert, hogy vigye fel a csomagot, mi akár a kényelmes gőzfelvonót is igénybe vehetjük, ha orvosi tanácsra nem óhajtunk lépcsőn kutyagolni. Szobánkban a gyűrött utazóruhát elegáns öltözékre cseréljük, majd meglátogatjuk az éttermet, ahol hófehér zsakettes pincérhad lesi minden kívánságunkat. A menün épp csak az nincs, ami mérgező vagy ehetetlen. A vaskos pesti vicc szerint majom is kapható, olvasztott vajon.
Nem árt kapaszkodni, könnyen megszédülhetünk a drága mahagónibútorzat, a bársonypamlagok, az aranyozott és lakkfestett japáni asztalkák és kiváló pedigréjű porcelán láttán, de ne feledjük, sem a hőség, sem a hideg nem kínoz odabent, hisz a szállóban egész nap légfűtő és hűtőrendszer dolgozik, amelynek géptermét az alagsorban rejtette el a gondos tervező. Mellesleg a cukrászat, a főkonyha és a sütöde is ugyanitt működik – örökké nyüzsgő hangyabolyként, négy méterrel a gyalogjárda alatt.
Terhes volna felsorolni, mennyi elfelejtett tárgyat őriz az itt található lomtár, melyeknek gazdái rég messze járnak, és nem gondolnak bukszára, bőröndre, bugyogóra, bundára, késre, kalapra, jegygyűrűre, hegedűre, szalvétára lejegyzett szerződésre vagy végrendeletre. Néha a házi kedvencet is hátrahagyják, és megesik, hogy a szobalány alvó csecsemőre bukkan a dunyha alatt…
A kiadós ebéd végeztével, ha kedvünk szottyan (már miért is ne szottyanna?), táviratot küldhetünk az otthoniaknak, az olvasó-, dohányzó- és társalkodótermekben új barátokra lelhetünk, titokban üzenhetünk egy igéző szempár tulajdonosának, és mindehhez még csak ki sem kell tennünk a lábunkat az utcára.
Aki a pénzéért aggódik, az letétbe helyezheti a földszinten üzemelő bankfiókban, akinek a lelki üdve fontosabb, az a negyedik emeleti kedves kis kápolnában találhat vigaszt. Ha jó az időzítés, meghívást kaphatunk a kilenc óriástükörrel felszerelt díszteremben rendezett mulatságra, táncvigalomra vagy hangversenyre, ha viszont felejteni jöttünk, úgy az épülethez csatlakozó kávéházban a pohár fenekére nézhetünk.
És hogy a kor celebritásai és államfői közül ki kanalazott fácánlevest a mozaikberakásos üvegkupola alatt?
