Rémülten hívták tavasszal a külföldön élő rokonok Széchenyi Tímeát, és szegezték neki a kérdést: ugyan mi köze volt Széchenyi Istvánnak a bokszhoz? Amikor a Gróf Széchenyi Család Alapítvány és az Ökölvívó Szakszövetség együttműködésével megrendezésre került az I. Széchenyi Ökölvívó Emlékverseny, Tímea, mint az alapítvány kuratóriumának elnöke megnyugtatta a családot: ez bizony nem tévedés. István volt ugyanis az egyik első magyar ökölvívó, ő hozta be 1826-ban Magyarországra a bokszot, miután Angliában báró Wesselényi Miklóssal kipróbálták és megszerették.

– Nagyon érdekes – fűzi hozzá Tímea mosolyogva –, hogy a tizenhárom éves Kinga lányom is imádja ezt a sportot, második helyezett magyar bajnok. Én persze rettenetesen féltem, de nem tudom rábeszélni a balettra…

KÖNNYEK

Ahogy sokan a boksztörténelmen is meglepődünk, úgy igazából azon is, hogy élnek még köztünk Széchenyiek. A körülbelül százhúsz leszármazott egy része Magyarországon, másik része külföldön talált otthonra. Tímea felmenői Széchenyi István fiatalabb bátyjának, Pálnak rokonai, akik megtapasztalhatták, mit jelentett arisztokratának lenni az 1950-es évektől a rendszerváltásig. Tímea nagyapja a családjával a lábodi kastélyban élt a kitelepítésig. Végignézte, ahogy felgyújtották a házukat, majd a fiával és a feleségével egy távoli falu pincéjében helyezték el őket, másik hat ember mellé. Itt a nagymama nagyon megbetegedett, az egészsége végleg megromlott, korán búcsúzni kellett tőle. Tímea édesapja, Elemér – aki gyerekként kilométereket gyalogolt az iskoláig – sosem tette túl magát az elvesztésén.

– Az apám úgy halt meg, hogy nagyon-nagyon sok családi emléket elvitt magával, például azt sem tudjuk, hogy melyik faluban történt mindez. Ha kérdezgettem, sírt, nem tudott ezekre az időkre emlékezni. Most, hogy a Történelmi Levéltárban végigolvastam a nagypapám levelezését (ahogy például könyörög az államnak, hogy ne tegyék tönkre), látom, hogy ez egy iszonyú nehéz élettörténet, és kezdem megérteni, miért nem beszéltünk róla soha. És miért indítottak úgy iskolába 1976-ban, hogy ne nagyon dicsekedjek a nevemmel…

ÉRZETEK

A sok kis titok mellett Tímeáékban mindig ott volt a büszkeség is, amit ő már egyértelműen ad tovább négy gyermekének, akik az édesapjuk engedélyével a Széchenyi nevet viselik. A vérvonal Tímea apja, nagyapja számára is tagadhatatlan volt, így még ha nem is zengtek odahaza ódákat a nagy ősökről, hogy melyik családba születtek, azt természetesnek tekintették.

– Egy-egy tanárom néha felnézett a naplóból, és elismerő pillantással nyugtázta, hogy egy Széchenyi lány ül vele szemben. De a legtöbben vagy fel sem ismerték a kötődést a történelemkönyvekben szereplő Istvánnal, vagy nem tudták, hogyan viszonyuljanak ehhez a rokonsághoz, ezért inkább hallgattak. Úgy érzem, ma az is feladatom, hogy megmutassam a múltat, az utat, amit az arisztokrata családok bejártak, mert rengeteg szépséget, értéket hagytak az országra, mielőtt eltüntették őket a közéletből – mondja Széchenyi Pál leszármazottja.

TETTEK

Tímea 2013-ban vélte úgy, hogy fel kell emelnie szavát a család nevében. Volt, aki a rokonok közül ellenezte ezt, ő kitartott a gondolat mellett, miszerint kell egy szervezet, egy alapítvány, amely a családot képviselve lépni tud a szellemi és az épített örökség védelme érdekében.

– Ott álltunk a temetőnkben Nagycenken – emlékszik vissza –, ahova gyerekorom óta járok, és azt láttam, folyamatosan romlik az állapota. Cenken két mauzóleum is van: Széchenyi Istváné és Alajosé – ő első világháborús hősünk, aki 1915-ben hunyt el. Ebben a kriptában temették el Széchenyi Emilt, egykori koronaőrt, az Állami Biztosító alapítóját és feleségét, Hunyadi Máriát is. A másik mauzóleum fel volt ázva, benne múmiánk, Széchenyi Pál – akinek hihetetlen módon fennmaradt az egész teste, mivel arzénnal vonták be, hogy a messziről jövők is odaérjenek a temetésére –, a 316 éves érsek úr is ott feküdt védtelenül. Ezek nagyon komoly értékek.

A család sajnos nem állt olyan anyagi helyzetben, hogy saját költségükön felújítsák a helyet, így segítséget kértek a nemzeti kincsek védelmére. István mauzóleumát mára felújították, a következő lépés Alajosé lesz remélhetőleg.

– Kezdünk beilleszkedni Nagycenken, a falubeliek szeretnek minket. Nagyon jó lenne közösen dolgozni: ott lenni a múzeum, a kastély jelentősebb programjain, hogy képviseljük a Széchenyieket, mert nekünk másért fontos mindez, mint bárkinek, aki ott dolgozik. Alázattal fordulunk az örökség felé: már nem a mienk, de él bennünk a vágy, hogy vigyázzunk rá.

ROKONOK

Az alapítvány tevékenysége annyira szerteágazó, mint Széchenyi Istváné lehetett.

– Szoktam is azon gondolkodni, hogy olvashatott, írhatott, dolgozhatott ennyit mártós tollal, lámpa nélkül? Ehhez fentről kellett valami isteni segítség. Számomra nem elég egy nap, hogy annyi mindennel tudjak foglalkozni, mint ő – meséli Tímea, miként azt is, hogy ő már teljes munkaidőben az alapítvány feladataival foglalkozik.

– Van Istvánéhoz hasonló széles érdeklődési körrel rendelkező utód?

– Még ha iszonyú büszke is akarok lenni a huszonnégy éves fiamra, Márkra, aki egyébként nagyon hasonlít külsőleg is Széchenyi Istvánra, akkor sem mondhatom, hogy utoléri. Nem tudom, sikerülhet-e bárkinek is ez még egyszer. A fotóművész Márk is vállalkozó, sok minden forog a fejében, remélem, büszke rá és ránk odaföntről.

Tímea igyekszik elolvasni a Széchenyi-műveket, a Naplói, az imái gondolatait magában hordozza, és kamatoztatja akár a gyereknevelésben is. A már említett Kingán és Márkon kívül, neveli még a huszonkét éves Viktóriát, aki tíz évig kajakozott, most pedig sportpszichológiát fog tanulni. És Beatrixet, a tizenhat éves gimnazistát, aki művészlélek, szépen rajzol, különleges tehetsége van a divattervezéshez.

GRÓFOK

Tímea a kereskedelmi- és vendéglátóiparban dolgozott a gyerekek születése előtt. Akár az édesapja, korán munkába állt ő is, amit a mai napig nem bán, mert rengeteg tapasztalatot gyűjtött. A gyerekekkel hosszan otthon maradt, és ezt is nagyon fontosnak tartja. Amikor a négyek megnőttek, ingatlanokkal foglalkozott, azonban hiányzott neki valami, ami igazán az övé. Ekkor jött az alapítvány sürgető gondolata. Most épp egy könyvük jelent meg decemberben: Széchenyi Viktor hadinaplója új kiadásban. (Ő Széchenyi Zsigmond édesapja, akinek Kas Géza történész segítségével újraíratták az első világháborús hadinaplóját.) Januártól szeretnék folytatni szabadakadémia programjukat, politikamentes előadásokkal Széchenyiről és más témákról a Bánki Donát Egyetemen. Vállalkozóknak írtak ki pályázatot, a nyáron gyerektábort rendeztek nagycsaládból érkező jól tanulóknak, akikkel Nagycenken töltöttek egy hetet.

– Egyrészt megismerték Cenket, a Széchenyiek életét. A múzeumban nyílt napot tartottak nekik, a Hársfasoron kirándultunk, majd Peresztegen megismertük az ottani hagyatékot, és Eszterházán is csodákat látták. Elmentünk az Arany-patakhoz, jöttek a nénik, akik meséltek a családról, a gróf urakról. A gyerekeim is ott voltak, fura volt mindannyiunknak a grófi család szerepe, de rájöttünk: általunk megfoghatóvá, közelebbivé válik a múlt. A kislányok később büszkén mesélték, hogy ők a grófkisasszonyokkal aludtak együtt, és megfésülték a hajukat.

OTTHONOK

Sokan kutatják Széchenyi életét, de van még mit, a Levéltár például tele van olyan anyagokkal, amelyeket eddig senki nem rendszerezett.

– Kas Géza leültetett, és hozta a dobozokat, tele fényképpel, levéllel – ezeket digitalizálni kellene, összerendezni, ami megint idő és pénz. De ez is az alapítvány egyik célja, megőrizni az emlékeket. – Az emlékek pedig itt vannak előttünk is: Tímea, ha a Várban jár, és látja a Széchényi-könyvtárat, megdobban a szíve. A Lánchídnál is, a Siklónál is, amelynek megépítését Széchenyi Ödön kezdeményezte. Ha pedig a cenki kastélyban jár, az tényleg különleges érzés. – Amikor először a lassan hetvenéves nagybátyámmal, Széchenyi Gézával utaztam oda, azt mondta, itt várlak a kertben, menj be, és majd mondd el, mit éreztél bent. Miért, Géza? Ne ijesztgess! – válaszoltam. De ő csak rázta a fejét. Aztán bementem, és rájöttem, miről beszélt. Az a különleges érzés fogott el, hogy hazaértem, otthon vagyok.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/52. számában jelent meg.

Fotó: Jágity Fanni