Az iskolában játszódó történetek közül szinte biztos, hogy az Abigél jut először az eszünkbe. Az 1977-ben készült tévésorozat a készülék elé szögezte a nézőket, és nem csak a fiatalokat. Pedig Szabó Magda műve lányregényként jelent meg, a Móra kiadó népszerű csíkos sorozatában, 1970-ben. Főszereplője a félárva Vitay Georgina, egy tizennégy éves, jómódban és szabad szellemben élő pesti kislány, akit tábornok apja és egy francia kisasszony nevel.

Édesapja a katonai ellenállás egyik vezetője, nagyon félti a lányát, ezért viszi a határszéli város rendkívül szigorú református nevelőintézetébe. Gina minden kedves személyes tárgyát elveszik, puritán egyenruhába öltöztetik, épp, mint a társait. Az 1943–44-ben játszódó történet helyszíne a Matula, amelynek mintáját a debreceni Kossuth utcában található Dóczy Gedeon intézet adta, amely virágkorában kétezer gyereket nevelt.

„Az élet nem majális”

Az írónő, Debrecen szülötte, ötéves korától volt növendéke a „Dóczinak” (régebbi írásmód szerint i-vel szerepelt). Elemi, majd polgári iskolájába, gimnáziumába járt, 1935-ben érettségizett.

Szabó Magda így emlékezett a legendás intézményre a Záróvizsga című könyvében: „A Dócziban nem volt tréfa az élet, ott nem kecsegtettek senkit a sikerélménnyel, ha valaki a maximálist teljesítette, az volt a természetes, a kötelességmulasztás büntetendő abszurdum. A nevelőtestület nem dicsérgetett, mit dicsért volna.

A tanulás kötelező volt, a tanterv előírt, a civilizált viselkedést normák szabályozták, ha valaki azt tette, ami kötelező, ugyan miért kapott volna dicséretet?”

Szabó Magda a Dóczi Leánynevelő Intézetben érettségizett 1935-ben

Azért senki ne gondolja, hogy egy református tanintézet rácsok közé zárta volna a diákjait. Az iskola évente az ország más-más vidékére vitte a gyerekeket, megismerték Budapestet, a Balatont, a Bükköt, a Mátrát. Bográcsot, lábasokat vittek hátizsákban, maguk főztek, és turistaszállókban töltötték az éjszakákat.

A Dóczy növedékei nem csak a kötelező viselkedést, kemény munkát, magatartást és fegyelmet tanulták meg. Hanem az egymáshoz való ragaszkodást is. Felnőtt korukban is hetente összejártak, segítették, támogatták egymást, sőt a gyerekeiket, szüleiket is.

A legfontosabb azonban, hogy a Dóczy­ az életre tanította a diákjait.

Így írt erről Szabó Magda az Élet és Irodalom Színképelemzés című cikkében, 1978-ban: „Hatéves korunktól azt tudatosították bennünk, hogy az élet nem majális, azt a rosszal, a nehézzel együtt kell elviselnünk.” Úgy gondolom, ez a szemlélet ma is jót tenne a fiataloknak és a szabályokat oly nehezen elviselő társadalmunknak is.

Kőszegi cőgérek

Ottlik Géza regényét, az Iskola a határont többször is olvastuk, kíváncsiak voltunk a helyszínre, ahol Medve Gábor, Szeredy Dani, Both Benedek – s persze maga az író – élte cőgérmindennapjait­ (a cőgér egy német eredetű szó, és katonai középiskolai diákot jelent). Legutóbbi kőszegi nyaralásunk során végre meglátogattuk az egykori katonaiskolát.

Láttuk a patakon keresztülvezető hidat, a főkaput, a hatalmas parkban, százéves, égig érő platánok alatt sétáltunk a főépülethez vezető allén. Bár Ottlik iskolája ma gyógypedagógiai intézmény, külsőleg nem sokat változott az elmúlt száz esztendő alatt.

Az egykori Hunyadi Mátyás-reáliskola ma gyógypedagógiai intézményként működik

Kőszegen 1856-ban, kétszáz növendék részére létesült a mintaszerű katonaiskola, amelyre a város igen büszke volt. Lehetett is, mivel a kőszegiek tetemes anyagiakkal, telekkel, építőanyaggal, facsemetékkel, utakkal is hozzájárultak az építkezéshez. 1922-től, a trianoni békeszerződés ellenére, a polgári jellegű iskolában továbbra is katonai nevelésben részesültek a cőgérek.

Ottlik Gézát a családi hagyományok miatt szánták katonatisztnek, ezért 1923–26 között a kőszegi katonai alreáliskolában, később a budai katonai főreáliskolában tanult. Katona sohasem lett – aki az 1959-ben megjelent Iskola a határon című művét olvasta, ezen kicsit sem csodálkozik –, matematika–fizika szakon szerzett diplomát. Igaz, matematikussá sem vált. Dolgozott újságíróként, novellákat írt, sokat fordított, s kiváló játékosként még bridzsrovatot is szerkesztett.

Az író, még a regény megszületése előtt, így emlékezett a kadétiskolára: „Szép nagy kertben állt az intézetünk. A hálótermeket télen rendesen fűtötték, enni is kaptunk, majdnem eleget, egyenruhánkat megfoldozták, ha rongyos lett, szó sem volt nyomorúságról.

Csak éppen soha nem tehettünk mást, mint amit vezényeltek.

(…) Az elnyomás ellenállásra nevelt, a parancsszó külön­véleményre, magányra. Észre kellett vennünk, hogy a képzelet szabad, hogy csak a gondolataink­ és az érzéseink függetlenek; így érlelődött bennünk az egyéniség, végső menedékünk.” (Ottlik Géza: Éjszakai hajózás) 

Debreceni kollégisták

Móricz Zsigmond halhatatlan regénye, a Légy jó mindhalálig kötelező olvasmány. Ez sajnos nem tette vonzóbbá, hiszen sokan emlékszünk rá, hogy minden könyvet, ami kötelező volt, kénytelen-­kelletlen olvastunk, ha egyáltalán, s talán túl korán is. Mert amiről Móricz írt,