Irma nénitől mindenki félt. Keményre vasalt, hófehér köpenyét még a porszemek is elkerülték, pengeszáját sosem húzta félre egy halovány mosoly sem, feketére festett haját szigorú kontyban hordta, amely soha egyetlen tétova hajszálat sem engedett a szorításából. Irma néni személyiségét pontosan tükrözte a megjelenése.

Az volt, akinek mutatta magát: napközis tanárnak öltözött katonatiszt.

Egyik ujján tömör aranygyűrűt viselt, legalábbis ő aranynak mondta, és azzal koppintotta fejbe azokat, akik egy pillanatra elfelejtették, hogy nem kiskatonák, hanem gyerekek. Irma nénitől a szülők is féltek.

Az ő emlékeikben még elevenen élt a körmös, a pajeszhúzás, a szájleragasztás és a pofon, ők még meghajoltak a tanárok tekintélye előtt, és nem vitatkoztak egy-egy koki létjogosultságán, amely a gyerekük feje búbján landolt. Irma néni egy letűnt kor utolsó veteránjai közé tartozott, aki sosem ment nyugdíjba. Szenvedélyesen ragaszkodott ahhoz, amit annyira utált: gyerekek közt lenni. Az iskolaudvaron lett rosszul életének nyolcvanadik évében, utolsó útja a kórházba vezetett.

(Fotó: Getty Images)

Azt hittük, vele együtt eltűnt egy korszak is. De Irma néni nem veszett el, csak átalakult. Eltelt három-négy évtized, a gyerekek, akiknek a fején koppant a koki, már felnőttek, és belőlük is szülők lettek. Sok minden változott, még több azonban maradt a régiben. Irma néni él, csak álcázza magát.