Megmaradt bennem, amikor a Kincsvadászokban említetted, hogy gyerekkorodban anyukáddal, nagymamáddal rendszeresen tisztogattátok az otthoni kristálycsillárt, vagy hogy minőségi étkészlettel terítettetek ünnepnapokon. Ezek szerint a polgári ízlést tőlük hozod?
Főleg a nagypapámtól, illetve az ő szüleitől, akiket nem ismerhettem, de valóban nagypolgári családból származtak. A nagymamám gyakran hangoztatta, hogy ő egy „úrifiúhoz” ment feleségül, és ez mekkora büszkeség neki, a paraszti származású lánynak. Emlékszem, a nagypapám sokszor rám szólt, hogy az asztalnál ne „repkedjek”, mert ő még úgy tanult elegánsan étkezni, hogy két könyvet kellett a hóna alá szorítania.
Vagy ha tinédzserként ráhuppantam a kanapéra, akkor is viccesen-dorgálón emlékeztetett, hogy egy hölgy nem így ül le, és húzzam ki magam. Bár egy ajkai panellakásban laktak, hiszen a dédszüleim ingatlanjait vagy lebombázták, vagy államosították, a nagymamám mindig szépen tálalta az ebédet, szedett a férjének, szívesen kiszolgálta. A nagyapám a háború után az építőiparban tudott elhelyezkedni, és sosem panaszkodott, hogy kétkezi munkát kell végeznie, inkább humorral állt ahhoz, mekkorát változott az élete.
A tárgyak szeretetére is náluk éreztél rá?
Talán inkább a gyökerek, amelyek a fákat is meghatározzák, éltetik, nálam törtek felszínre. A dédszülőktől csak pár tárgy maradt meg emlékbe. Azt a porcelán étkészletet, amit említettem, a nagyszüleim részletre vásárolták a hatvanas-hetvenes években, és a náluk lógó kristálycsillár sem antik volt, hanem csehszlovák. De tényleg minden évben kétszer leakasztottuk a csillár darabjait, ecetes vízben megáztattuk, egy nagy lepedőn megszárítottuk, és visszaakasztottuk. A porcelánt a vitrinből elővettük, a mama elmosogatta, anyukám törölgette, én meg vittem az ünnepi asztalra. Ez a készlet mind mai napig hiánytalan, annyira vigyáztunk rá.
Én egy hétköznapi Zsolnay-szettet használok most otthon, ami abszolút elérhető árú,
és könnyen pótolható, ha eltörne. Igyekszem hangsúlyozni, hogy a műtárgyvásárlás nem a gazdagok kiváltsága. A tömeggyártással agyonnyomták a bútorpiacot, ezért a klasszikus lakberendezési tárgyak ára nem emelkedett annyit, mint a friss dizájnerdaraboké. Egy nagy hollóházi étkészlet annyiba kerül, mint máshol a külföldi tucatáru, és biztos, hogy jobb minőségű, plusz egy magyar manufaktúrát támogat, aki ezt választja. Régi, felújított berendezési tárgyat venni ugyanúgy a fenntarthatóság része, mint tudatos vásárlóként használt ruhát vagy hazai élelmiszert vásárolni, csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni.
Sokszor az a bajunk egy-egy antik darabbal, hogy nem záródik a szekrény ajtaja, akad a fiók, fura az illata, ezért maradunk a lapra szerelt, új bútoroknál.
Akinek tetszik egy klasszikus forma, és szívesen megvenné, az elvárja, hogy csússzon a fiók, legyen a szekrény ajtajához kulcs, ne billegjen az asztalka. Mi elég hamar felismertük, hogy azzal már nagyon kevesen küzdenek, hogy restaurátort szerezzenek, és várjanak, amíg elkészül. Egy szalonkész tálalót vagy asztalt viszont szívesen hazavisznek, ha funkcionál. Ahogy a sütemény édességét is egy csipet só hozza ki, úgy
a modern enteriőrt is feldobja, izgalmassá teszi egy antik bútor.
Mondjuk, egy százéves, időtlen formavilágú, Bauhaus ülőgarnitúra, amin épp ülünk.A fiatalok egyre nyitottabbak a tradícióra, de arra is, hogy értékálló darabokra tegyenek szert. Egy klasszikus komódot tíz év múlva el tudnak adni árában, míg egy futószalagon gyártott darab elveszíti az értékét.
Előbb lettél műgyűjtő, mint műkereskedő?
Igen, ezért vagyok ma is szerelemvásárló. Az első lakásunk berendezésével indult az antik tárgyak iránti rajongásom. Viszont kereskedőként is csak azt a tárgyat tudom hittel, szeretettel értékesíteni, amelyik valóban tetszik, amelyikkel együtt tudnék élni a saját környezetemben.
