Bárcsak emlékeznék rá, nekem mikor lett rémisztő a sötét folyosó, miért gondoltam először arra, hogy akadnak a világban aggályos dolgok, ajtó mögött, ágy alatt, szekrényben lapulhatnak gonosz boszorkányok vagy egyéb gáttalanul kószáló lények, akik a ház mellett, az udvaron, a kerítés takarásában tartják a seprűjüket, és vadásznak a gyerekek nehéz pillanataira. 

Hanna számomra meglepően sokáig nem törődött ilyesmivel, nem riadt meg semmi földöntúlitól vagy megmagyarázhatatlantól, csak az idegenek és a maguktól ájult felnőttek zavarták, akik az átlagosnál is jobban tudták, neki mire van szüksége. De különben vagány volt, és magabiztos. A bizalma most is vaskos és erős, egyáltalán nem fél az állatoktól, a kerítésnek vágódó kutyák neki még mindig „köszönnek”, semmilyen nyugtalanság vagy bizalmatlanság nincs benne a nála fél méterrel magasabb jószágokkal szemben sem, amit különösen a fiús anyukák csodálnak meg, akiknek gyakran kell oldaniuk gyermekük félelmén. A lányok, ahogy Grecsóéktól látszik, bátrak és harsányak, ha olyan dolgokról van szó, amiket érteni vélnek, márpedig a ló, a kecske, a tehén, a kutya mind azért vannak, mert Isten jókedvében arra gondolt, az élet ragyogó.