Úgy havi kétszer szoktam azt érezni, hogy az egész világ ellenem van, minden szörnyű és hiába hallgatna meg bárki, úgysem tudna segíteni. „Ugyan harmincévesen milyen problémád lehet?” - teszik fel a kérdést az ismerőseim. Nekik üzenem - ha még nem hallották volna - , hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. De azért arra figyeljünk oda, hogy sose legyen olyan nagy, hogy mártírokká váljunk! Dakos Edit írása a panaszkodásról.

panaszkodás

Még mielőtt bárki gyorsan elkönyvelné magában, hogy na, ő nem az a panaszkodós típus, el kell mondanom, hogy de igen. Valamilyen úton-módon ugyanis mindannyian siránkozunk.

Valójában a panaszkodás már gyermekkorban elkezdődik: a kicsi panaszkodik a padtársára, aki nem szólt hozzá a suliban, vagy, a legjobbnak hitt barátjára, aki más mellé állt tesiórán.

Mi meg panaszkodunk arra, hogy drágult a benzin, hogy milyen jogon tegezett le a boltban az eladó, hogy miért csesztet megint a főnök, hogy túl sok a munka, hogy mennyire fáradtak vagyunk vagy, hogy a párunk egyáltalán nem figyel ránk. És a végtelenségig folytathatnám…

Igazából nem az a kérdés, hogy sokat vagy keveset panaszkodunk-e, inkább az, hogy ez milyen minőségben van jelen az életünkben. Nekem például néha kifejezetten jól esik előadni a barátnőmnek, hogy ki és mivel bántott meg. Elhadarom a szituációt és hozzáfűzöm, hogy mi az, ami nekem rosszul esett. De ez inkább egyfajta önsegítés, mert igenis van olyan, amit nem lehet önmagunkkal megbeszélni és jó megosztani.

Egy olyan emberrel viszont pokolian nehéz még egy légtérben is lenni, aki reggeltől estig csak siránkozik és örökös áldozatként mutatja be magát. De miért csinálja ezt?

Mert így kezeli a stresszt

Azt mondják, a legtöbbször a panaszkodással az a célunk, hogy levezessük a felgyülemlett feszültséget. Van benne igazság, de jó, ha emlékeztetjük magunkat (és a másikat is) arra, hogy ettől még nem oldódik meg a bajunk!

Mert nem tud mit kezdeni a problémával

Amikor becsapva érezzük magunkat, amikor nem látunk kiutat egy adott helyzetből: panaszkodunk. Mi mást tehetnénk? Egyébként nagyon sok mindent. Például cselekedhetnénk is.

Mert túlságosan letargikus állapotba került

Mi magyarok gyakran látjuk a poharat inkább félig üresnek, nekünk az ég sokkal többször szürke és szinte semminek sem tudunk őszintén örülni. (tisztelet a kivételnek)

Mert ezt hozta otthonról

A rossz családmodell, a szülők állandó panaszkodása, a folyamatos negatív légkör mind tehet arról, hogy egy gyerekből mennyire lesz optimista, pozitív felnőtt. Ez egy láncreakció…

Mert valahogy fel kell hívni a figyelmet magára

A gyermek, aki úgy érzi, hogy nem olyan okos, mint a bátyja, nem olyan szép, mint a nővére, az elkeseredettségében legtöbbször panaszkodni kezd. Jó módszer ez arra, hogy figyelmet, támogatást és törődést kapjon. Ezt sokszor mi, felnőttek is gyakoroljuk. Csak mi már nem a szüleinkkel, hanem a párunkkal játsszuk el ugyanezt.

Mi az, amit ne tegyünk, ha egy negatív, panaszkodó ember van a közelünkben?

Ne panaszkodjunk a panaszkodásról

Mindenkinek fárasztó, ha a folytonos panaszkodást kell hallgatni, ugyanakkor mint ember az embert, szánjuk a másikat és szeretnénk segíteni rajta. Most szólunk, hogy azzal nem nyújtunk segítő jobbot, ha jól letoljuk a siránkozása miatt. Ezzel mindössze annyit érünk el, hogy még jobban fog szorongani és frusztráltabb lesz. Inkább várjunk, és hagyjuk, hogy kidühöngje, kibeszélje magát.

Ne adjuk folyton ugyanazokat a tanácsokat

Persze, hogy mindenki jót akar a másiknak. De, ha tudjuk is a megoldást a szerettünk problémájára, akkor se ismételgessük neki mindig ugyanazokat a tanácsokat, mert láthatóan eddig sem használtak!

Ó, te szegény!

Reagáljunk okosan! Azzal nem segítünk, ha megpróbáljuk a panaszkodót “túlsóhajtani”. A panaszáradatra adott folytonos sajnálkozás és együttérző sóhajok még sosem segítettek. Ezzel csak még több siránkozásra buzdítjuk a másikat.

Mit tegyünk, ha egy negatív, panaszkodó ember van a közelünkben?

Hallgassunk

A panaszra a gyógyír az egyszerű, mégis célzott figyelem. Engedjük, hogy a másik elmondja a sztoriját. Ne akarjuk rögtön egy mondattal elintézni az ügyet. Ez a szerelmi kapcsolatokban egyébként az egyik fő szakító ok: a nőnek csak egy kis figyelem, megértő hallgatóság kell, a pasi meg egy perc alatt szeretné megoldani a problémáját.

Derítsük ki a panaszkodás valódi okát

Kérdezzünk! Kérdezzünk! Kérdezzünk! Kizárt, hogy a sok-sok negatív kommunikáció és puffogás mögött nem bújik meg valami más, nagyobb probléma.

Előre!

Álljunk pozitív példaként a családunk, barátaink előtt. Ha a másik látja, hogy mennyire higgadtan próbáljuk meg kezelni a problémáinkat és többnyire panaszkodásmentesen, akkor még készségesebben fognak elénk állni és beszélni a bajaikról.

Olvassatok még több pszichológiai témájú cikket a Nők Lapja Psziché magazinokban!

Szöveg: Dakos Edit

Fotó: Thinkstock