Iskolakezdés 2020: olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy

Félig komoly, félig vicces összegzés egy kis öniróniával az idei iskolakezdéssel kapcsolatos tanulságokról.

Pillanatnyilag úgy érzem, én vagyok az egyetlen szülő az országban, aki augusztus 30-án még nem tudta biztosan, hogy a gyerek hol fogja kezdeni az első osztályt. Amikor mindenki teljes bizonytalanságban és kétségek között kezdi a tanévet, gondoltam, nem árt, ha elmesélem, hogyan sikerült – egyelőre – nyerésre kihozni ezt a szituációt egy költözéssel és egy ovis gyerek beszoktatásával megfejelve.

1. Valami lesz

Mivel augusztus végén költöztünk el Budapestről (és ki tudta volna megmondani áprilisban, a legnagyobb lezárások kellős közepén, hogy ez összejöhet iskolakezdésre?), a múlt héten még azt sem tudtam, hová fog járni a gyerek. Minden iskola tele van a környéken, ahol van hely, az pedig messze van. Milyen anya az ilyen, aki nemhogy nem szerzett be még mindent, de azt sem tudja, hogy mit kell beszereznie? Ráadásul tanévkezdés előtt néhány nappal!
Túl későn jelentkeztél, senkit nem ismersz még, se az iskolákat, se a tanító néniket, amit ajánlanak, az mind tele van, ide jöhetnél, de ki vagy te és mit akarsz? Ahol pedig szóba állnak veled, ott annyira nyomasztó a hangulat, hogy azt gondolod: nem lehetsz annyira megszorulva, hogy ilyen méltatlan kompromisszumot hozz, és olyan helyen kezdje a gyerek az elsőt, ahol szerinted borítékolható a kudarc. Az elsőt, amit úgy várt, amit elterveztünk, ismertük a tanító néniket, a jövendőbeli osztálytársakat… De aztán másként alakult az élet és most már tudom, hogy hosszú távon mind jól fogunk járni ezzel a változással. Mint ahogy azt is, hogy rövid távon a legjobb döntést hoztuk, és ott kezdte meg a tanévet, ahol a legjobb neki.
Szóval, ha esetleg nem engednek be hozzá a járványügyi intézkedések miatt, ha nem tudod, hogy mi lesz jövő héten, ne keseredj el, mert

egyrészt olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy, másrészt mindig, tényleg mindig dönthetsz másképp, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy mindenki neked diktál.

2. Ha tudtam volna, sem lettem volna sokkal okosabb

Számomra emiatt az általános pandémiás bizonytalanságok megszokott napi rutinnak tűntek, és egy kicsit az a gondolat is nyugtatott, hogy valószínűleg azok sem érzik magukat kompetensebbnek és magabiztosabbnak, akik tudják, hogy hová fog járni a gyerekük ebben a tanévben. Persze azért akadtak kétségbeesett kérdéseim.
Vajon bezárnak-e mindent az egyre nyilvánvalóbban megúszhatatlan második hullám miatt? A C betűt már én fogom megtanítani itthon a gyereknek? (De várjunk: azt már megtanítottam a hosszúra nyúlt tavaszi szünet alatt.) Ha nem is áll át újra online oktatásra az egész ország, de folyik az orra a gyereknek a második héten, ki kell-e vennem a maradék szabadságomat? Mi van azokkal, akiknek már nincs több kivehető szabadnapjuk? És ha a kicsinek a harmadik héten folyik majd az orra és nem vihetem oviba? Ennek a kérdésspirálnak nincs vége, és csak arra jó, hogy fenntartsa bennünk a bizonytalanságot, a szorongást és a pánikhangulatot. Nem tudok megnyugtató választ adni egyik kérdésre sem, de az biztos, hogy pánik és szorongás még semmit nem oldott meg. De erről bővebben majd a negyedik pontban.

3. Végre megértettem, miért készítik ilyen fürgén, készségesen az amerikai filmekben a reggelit

Tegnap reggelig a nők elnyomásának egyik alapvető bizonyítékaként tekintettem arra, hogy minden amerikai filmben az anyák kelnek fel hajnali 6-kor, készítenek reggelit, rakják össze az uzsidobozt fürgén, olajozottan és minden egyéni érzékenységet, preferenciát gondosan figyelembe véve. Ma viszont a reggeli tüsténkedés közben rájöttem, mire megy ki ez a játék. Voltaképp ez egy műalkotás, egy örömtánc, egy újabb reggel dicsérete, amikor karnyújtásnyira van a rég áhított cél, hogy nemsokára nyugi lesz, megihatom például a kávémat anélkül, hogy azt az 5 percet ki kellene harcolnom magamnak. Az ebből adódó rossz anya vagyok érzést (amit gyorsan felejtsünk is el) így próbáljuk meg kompenzálni. De ez egy win-win szituáció: neki iskolába kell mennie – persze, egyáltalán nem mindegy, hogyan indítod útnak -, neked meg jól kell magad érezned. Amíg még megteheted (sátáni kacaj a háttérből).

4. Nem félek a bizonytalanságtól, mert már ismerős az érzés

Kemény volt ez a fél év, tudom. Emlékszem, hogy a veszélyhelyzet kihirdetésekor, bármennyire igyekeztem úrrá lenni rajta, hetente egyszer légszomjjal járó, szabályos rohamok kíséretében jött a pánik. Emlékszem, hogy mennyire féltem az ismeretlen kórtól és attól, hogy mit fogok kezdeni a teljes állásommal, a két teljes gyerekemmel összezárva 60 négyzetméterre egy erkély és udvar nélküli lakásban. Hogy állítok elő ennyi kaját és cikket, hogy ússzuk meg ezt ép lélekkel úgy, hogy ők ne csak a kütyüket bámulják közben?
Nálad mi volt? Betegeskedő, idős szülő, akit nem látogathattál? Hipochonder pasi vagy épp ellenkezőleg, aki kineveti a maszkot hordókat? Családi drámák amiatt, hogy ki mennyire veszi komolyan a járványügyi intézkedéseket? És most visszatekintve hogy látod? Nem volt emberfeletti, hogy megoldottad a helyzetet? Hogy mindenki él és jól van? Kaptak enni, szeretted és elláttad őket?

Milyen olyan szituáció jöhet még, amit ne tudnál megoldani?

Persze, tudom, hogy nagyon magadra hagytak. Függetlenül attól, hogy a párod mennyire veszi ki magát a gyerekek körüli teendőkben, úgy érezheted, hogy szó szerint rátett még egy vaslapáttal az anyák egyébként is görnyedező hátára ez az egész pandémia, hiszen ennek a terheit is nekünk kellett elvinni azért, hogy ne a gyerekeink rokkanjanak bele. De jó vagy. Jól csináltad. Maholnap elmennek a gyerekek iskolába, óvodába, bölcsődébe. Te pedig vállon veregeted magad, alszol, töltődsz vagy dolgozol (nyugiban, normál munkarendben), ahogyan a felnőttek szoktak és hálát adsz minden reggelért, amikor útnak engedheted őket és minden délutánért, amikor újra együtt lehettek.

(Kiemelt kép: Laborczi Dóra/nőklapja.hu)

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.