Program és kiadás-hegyek, stressz, mit vigyünk, hová menjünk, mit együnk, mit csináljunk? Nálunk is, mint minden családnál így indult kéthetes nyaralás, de ennél sokkal többet tanított és adott nekünk, miután ezeket mind elengedtük.

Sokszor az az érzésem, hogy az ideális nyaralás képét kergetve elmegy mellettünk a nyár. Sokat olvastam arról, hogy milyen az ideális. Ezek a cikkek általában arról szóltak, hogy te, anyaként is találj időt, alkalmat a feltöltődésre és hagyj a párodnak is – aki, hidd el, meg fogja ezt hálálni. Túl azon, hogy mindenkinek, apának és anyának is jár a pihenés és a szabadidő és ezért ellenszolgáltatást várni és adni sem feltétlenül szükségszerű, szerintem a családi nyaralások mégsem erről, rólam vagy a páromról, nem az én-időről, hanem a mi-időről kellene, hogy szóljanak.

Amikor a gyerekek minden sejtjükkel rajtunk lóghatnak végre, mert nincs munka, nincs semmilyen megkötöttség, és megtapasztalhatják, milyen az, amikor szabályok és muszájok nélkül, csak úgy, együtt vagyunk.

Ha ezalatt is azt érzik, hogy „nincs semmi időm magamra, miattatok”, illetve: „apátok miattatok ideges, mert semmi ideje nincs magára”, abból milyen következtetést vonnak le magukról, saját szerepükről a családban? Mikor végre annyit lehetnek apával-anyával, amennyit egész évben szeretnének, ott is azt élik meg, hogy le akarják őket rázni. Hogy „legyenek el”. (Kicsi gyerekekről beszélek, természetesen, kamaszokkal nincsenek még tapasztalataim. Ők valószínűleg már nem lennének boldogok egy wifi nélküli nyaralóban pusztán a természet és szüleik közelségének tényétől.)

Azt az álláspontot alakítottam ki ezen a nyáron, hogy az én-időket tegyük el, szervezzük meg máskorra, a nyaralás pedig – hát, ez a helyzet – nem a mi kényelmünkről, hanem a gyerekek élményeiről szól. Nem a játszóházi élmény-hajszolásra gondolok, hanem pont azokról az élményekről, amikre nekik szükségük van: szöszmötöléshez a kertben és a patakparton, tűzrakáshoz, sétákhoz. A szabadságát és a lehetőségét annak, hogy nyakig sárosak legyenek. Hogy mászhassanak és szaladgáljanak kedvükre, hogy este, akár a tűz mellett, lavórban a róluk leolvadó koszmennyiséget látva összegezzük: micsoda nap volt és mennyi kaland. Az ő kis kalandjaik. Kézzel együtt ruhát mosni. Szappanhabos buborékokat kergetni. Hegyi patakon kőből és botokból hidat építeni. Hegyet mászni. Észrevétlenül megtanulni egyedül játszani. És egyszer csak, megtelve a világ szépségeivel és szüleink közelségével, csak úgy ellenni. Például azzal, hogy itt bármikor átmehetünk az úton a szomszéd kutyához, mert már megismer minket és mert nincs forgalom. A nyitott kertkapu, a hegyek, zsaluk, légkondi nélkül is hűvös házak élményével, színeivel, illataival. Mesét szőni boszorkányokról, varázslókról és vikingekről az együtt bejárt vadregényes tájakon.
Egyik első napunkon, a szúnyogmennyiség észlelése utáni sokkon túllendülve, mint a fővárosból idecsöppent turisták csodálkoztunk rá a patakban együtt pancsoló helyi gyerekekre egy zempléni kis faluban. Egész kicsik és kamaszok együtt, ahol a tizenkét éves forma fiú apja helyett apjaként rakta helyre azt a kicsit, amelyik a többieket is veszélyeztető módon vadulni kezdett. Mi meg álltunk ott a gyerekekkel, akik be is akartak menni, meg nem is, csodálkozva és irigykedve ezen a felszabadultságon, és azon, hogy nekik mindig itt van ez a patak, ezek a hegyek, és ez itt mind az övék.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hol hagytam én el ezt a felszabadultságot?
Megismerhetik-e az én nagyvárosi gyerekeim ezt a szabadságot?
Megélik ezt valahol a méregdrága játszóházakon és a szépen felújított játszótereken?
Próbáld ki most kedvezményesen!