Gondolatok az emberi alkalmazkodóképességről.

Olyan ez a mostani járványhelyzet, mint egy vihar. Mindent felkap és megmozdít. Eleinte, mint a vízpartokon annyiszor, csak beborul az ég, és sötétség lesz, aztán a szél söpörni kezdi a faleveleket, belekap a napernyőkbe, majd hideg esőcseppek kezdenek el potyogni a nem is olyan rég még vakítóan kék égből. A felhők ugyan már sokasodtak egy ideje felettünk, mégsem hittünk az első jeleknek, nem pakoltunk össze, vártunk, hogy majdcsak elfújja őket a szél. Előfordul, hogy így történik. Máskor viszont azoknak lesz igazuk, akik az első jelekre összerámolják a cókmókjukat, és hazamennek. De kezdetben, akkor és ott, még nem tudhatjuk, mi történik a következő pillanatban. A járvány kapcsán is átélhetjük ezt a fajta kiszolgáltatottságunkat, hogy nem tudjuk, meddig tart, mikor kezdődik újra, újrakezdődik-e.
Aztán elmúlik a veszély, csendesebb szelek jönnek, de azt is észrevehetjük, hogy a vihar egy kicsit máshová tett le mindent, mások lesznek a fények, más a hőmérséklet, megváltoznak, még ha csak egészen kicsit is, a körülmények. Így változik most az életünk, a vihar minket is egy kicsit máshová tesz le, egy árnyalattal másképp látjuk ugyanazt. Vannak, akik egészen megtépázva keverednek ki belőle, mások védett helyeken vészelik át a nehéz időket. Ilyesmiken kezdtem el gondolkodni, amikor művészek és hírességek adták hírül magukról, hogy miféle munkákat voltak kénytelenek elvállalni a valódi szakmájuk helyett. Árufeltöltőként, kőművessegédként, pizzafutárként kezdtek el dolgozni. Az ugyan gyanítható, hogy ezzel gyakran inkább csak be akartak kerülni a bulvárhírek közé, és számukra ez a váltás nem lesz örök életű, az viszont biztos, hogy sokan vannak, akiknek tényleg egészen másféle munkát, szakmát kell tanulniuk, vállalniuk, hogy fenntartsák magukat és a családjukat. A változás épp most zajlik, nem tudjuk, kinek kell majd végleg váltania, és ki az, akinek nem.
De azt már most elmondhatjuk, hogy mindenkit formált ez a helyzet, sokan most tanultak meg főzni vagy kenyeret sütni, esetleg most ébredtek rá, milyen nehéz kicsi gyerekeket az online órákon a feladatuk mellett tartani. Új készségeket fejlesztettünk ki, és talán arra is ráébredtünk, mennyire értékes, ha találkozhatunk a barátainkkal vagy a családtagjainkkal, és főképp, ha meg is ölelhetjük őket. A változásban a munkák egy részéről kiderült, hogy otthonról ugyanúgy el lehet látni, mint egy irodából, hogy lehetséges online találkozásokat tartani, hogy az éttermeket nem kell feltétlenül bezárni, ha megszervezhető a kiszállítás.
Azt nem tudhatjuk, mi vár ránk holnap, csak abban lehetünk biztosak, hogy a világ folyamatosan változik körülöttünk. Olykor ezt egy látványos vihar hozza el, máskor apró lépések sorozatában történik. De számomra a csoda nem ez a külső változás, nem ez ejt ámulatba, hanem az a rugalmasság és alkalmazkodóképesség, ahogy képesek vagyunk újraértelmezni önmagunkat és a helyünket a világban. Ahogy új ötletek, újszerű megoldások születnek, és ahogy győzedelmeskedik az életösztönünk.

Az jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/21. lapszámában jelent meg.

Fotó: Getty Images

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!