Ha fizikailag kiütöm magam intenzív sporttal, akkor a belső viharaim csitulnak

A futás és én változó intenzitású kapcsolatban állunk egymással, hol sülve-főve együtt vagyunk, hol szakítunk, most éppen az újrakezdés fázisánál tartunk. A sokadik újrakezdésnél, természetesen.

Egy évvel a negyvenedik szülinapom előtt találkoztunk először. Pontosabban mondva hosszú idő után először, mert a kamasz- és gyerekkoromat végigkísérte a hosszútáv futás, csak annyira megutáltam, hogy tettem egy fogadalmat a gimnázium vége felé: bármilyen sport jöhet, csak futni ne kelljen. Utólag nagyon bánom persze. Főleg akkor érzek gyilkos mérget magamban, amikor látom, milyen időket futok most nagy kínlódva, és milyeneket futottam fénykoromban. Ha nem hagyom abba, vagy legalább nem húsz évre függesztem fel, akkor nagyon klassz kis tempóim lennének, akár sikeres korosztályos versenyekkel.
Az a legnyomasztóbb ebben a midlife crisis nevű izében, hogy tele vagyunk ilyen „mit kellett volna másképp csinálni” búsongással. Ott van például az angol tanulás, a másik változó intenzitású kapcsolatom, az is egy kacifántos összejövős-különköltözős történet, de térjünk inkább vissza a futáshoz.
Az újra egymásra találás nem a kölcsönös vonzalom eredménye volt. Inkább valamiféle kényszer, amikor azt érzed, tulajdonképpen az életedet mentheti meg. Nekem biztosan megmentette. Akkoriban mélységes mély bugyrokban jártam. 

A depresszió láthatatlan marokkal rángat le a mocsár fenekére, állandó görcsöt okoz a gyomorban, és az önpusztítás örvényébe taszít. 

Valamiért úgy vagyok összerakva, hogy túlságosan sok receptoron keresztül érkezik be az információ, olyan az agyam, mint egy óriási repülőtér irányító központja, ahonnan a folyamatosan le- és felszálló gépeket irányítják. Szünet nélkül. Ezt a zajt és káoszt kell tompítanom valahogyan. Sok mindent kipróbáltam akkoriban, de azok a módszerek önpusztítóak voltak, és mivel van két gyerekem, a felelősségtudat időben megszólalt.
Váratlanul ért az a felfedezés, hogy ha fizikailag kiütöm magam intenzív sporttal, akkor a zsibongás és a belső viharaim intenzitása csökken. Így találtam vissza a futáshoz. Két legyet ütve egy csapásra, mert nem csak a depresszió kezelésében segített, hanem a tőle nem független midlife válság tüneteit is enyhítette. A negyvenedik szülinapja a legtöbb nőnek mumus, kinek ezért, kinek azért. A szorongásainknak azonban van egy közös metszete: mindenki érzi, hogy nemsokára elindul valami végérvényesen visszavonhatatlan romlás, ami különféle tünetekben mutatja meg magát. Ráncokban, deformálódó testben, renyhe kötőszövetben, sorvadó izomzatban, felugró kilókban, ősz hajszálakban. A futás erre is vigaszt ad: az edzésekkel érzed, ahogy napról napra erősebb vagy, magabiztosabban küzdesz le egyre hosszabb távokat. Nem leépülsz, hanem fejlődsz. Mintha a múló időnek mutatnál be minden edzéssel egy fityiszt. Nem beszélve a futásnak arról a kellemes mellékhatásáról, hogy a kor előrehaladtával lassuló anyagcsere ellenére nem kell aszkétikus életmódot folytatni a súlyfelesleggel folytatott reménytelen küzdelemben elért átmeneti sikerek érdekében.

 

Amikor a futás része lett a mindennapjaimnak, összességében csökkentek a lelki mélypontok, de azért a depresszió mindig újra és újra utat akar törni magának. Szerencsére az edzések nemcsak a vádlit, de az önismeretet is erősítik. Húzol-e futócipőt vagy nem egy hideg novemberi estén. Vagy nyáron, amikor még a naplemente után is perzselő hőség árad az aszfaltból. Ha nem indulsz el, úgy fekszel-e le, hogy kihagytad az edzést, ami már nem pótolható be többet? Ennek tudatában vágsz neki a következő kísérletnek, másnap. Vajon legyűröd magadban a sok kifogást? Aztán vannak a nem várt akadályok: a sérülések. Amikor minden klappol, szépen javul a futásod mennyisége és minősége is, de aztán a semmiből jön egy fájdalom, ami nem múlik, sőt, terhelésre egyre zavaróbb, míg aztán az egyik edzésen nincs más választásod, mint lebicegni a pályáról. Akkor kezdődik a türelemjáték: várni a gyógyulást, hogy újra futhass. Még frusztrálóbb, ha a sérülés egy verseny előtt történik. Újabb erőpróba ez: most már nem csak azért görcsölsz, hogy megfelelsz-e családanyaként, elég jó vagy-e a munkádban, hanem azon is, elég jó futó vagy-e, aki képes újrakezdeni a sérülés után.
Amikor visszataláltam a futáshoz, elkezdtem írni is róla. A nehézségekről, az okokról, és arról, hogy mennyit ad nekem. Eleinte csak az Insta oldalamon osztottam meg az élményeimet, abban bízva, hogy hátha más is hasonló (futó)cipőben jár. A rengeteg pozitív visszajelzésből táplálkozva indítottam el egy rovatot, a Futókalandot a lapnál, ahol akkoriban dolgoztam, és ennek  a rovatnak a része a saját élményeimmel kapcsolatos #Dorcifut. Már sok mindenről írtam, például arról, hogyan lehet fenntartani hosszútávon a motivációt, hogy ne lustuljunk el, hogyan tűzzünk ki reális célokat, hogyan legyünk barátságban a futással, hogy az ne egy újabb frusztráció forrása legyen, hanem öröm. Mivel minden edzés új kihívás elé állít minket, így a #Dorcifut témái kimeríthetetlenek. Mostantól pedig itt vesézgetem őket tovább, tartsatok velem!

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!