Tegnap egy kétségbeesett férfi levelét olvastam az interneten, akit felhívtak a kórházból, hogy fekvőbeteg édesanyját azonnal vigye haza, mert a vírushelyzet miatt az adott részleget ki kell üríteni. A férfi dühös is volt, elkeseredett is, de leginkább nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Édesanyja súlyos beteg, otthon nem tudják ellátni, leginkább azért, mert nincs meg […]

Tegnap egy kétségbeesett férfi levelét olvastam az interneten, akit felhívtak a kórházból, hogy fekvőbeteg édesanyját azonnal vigye haza, mert a vírushelyzet miatt az adott részleget ki kell üríteni. A férfi dühös is volt, elkeseredett is, de leginkább nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Édesanyja súlyos beteg, otthon nem tudják ellátni, leginkább azért, mert nincs meg hozzá a szaktudásuk. Amúgy a helyük sem. A közösségi oldalon együttérző és szemrehányó reagálásokat is kapott. „De amikor betetted az elfekvőbe, nem panaszkodtál!” – vágott oda neki egy ismeretlen.

Túl azon, hogy sokan minden gátlás nélkül minősítenek másokat, ez a mondat szíven ütött. A legtöbb idős embert ugyanis nem azért „dugják” idősotthonba, mert eszük ágában sincs gondoskodni róla, hanem mert képtelenek ezt megtenni. Nem olyan a lakás, nem olyanok a munkahelyek, nem olyan a jövedelem. Egy ismerősöm valósággal belebetegedett, amikor Alzheimer-kóros édesanyját el kellett engednie. Vagy háromszor kapott már értesítést, hogy a kiválasztott intézményben felszabadult egy hely, ő mindig halogatta. Aztán az orvosa figyelmeztette, hogy ha nem kíméli magát, ő is rámegy az édesanyja betegségére. Akkor már mindennapos volt a bepisilés és a többi. Hasonló helyzetben van egy barátnőm, aki minden napot úgy dolgozik végig a munkahelyén, hogy retteg, mikor esik le az édesanyja a lépcsőn a lépcsőházban. Munka után rohan hozzá, aztán haza a gyerekeihez, állandó űzöttségben él. Ők is beadták már a kérelmet egy idősotthonba, de egy éve csak várnak az értesítésre. Ráadásul mindezért az idős asszony vagyona – vagy inkább vagyonkája – nagyobb részéről is le kell mondani.

Biztosan akadnak olyanok, akik elhelyezik a szülőjüket valami intézményben, aztán feléje sem néznek, de a legtöbben nagyon is megszenvedik azt a döntést. A tudatot, hogy hiába dolgoznak sokat és keményen, még annyit sem tudtak elérni az életben, hogy a szüleiket otthon tarthassák, és gondoskodjanak róluk. Higgyék el, ez nem egy jó érzés.

Ma már az sem természetes, hogy valaki három évig otthon marad a gyerekével. Nem hirdetem, hogy ez a legjobb mindenkinek, de nekem jó volt, és azt szeretném, hogy aki szabad döntésből ezt választaná, az megtehesse. Édesapám betegségekor végig az járt a fejemben, hogy ha lenne rá lehetőségem, neki is odaadnám azokat az éveket, amelyek számára az utolsók. Nálunk úgy alakult, hogy nincs bennem bűntudat, de tudom, hány ismerősöm érzi úgy, hogy elbukott, mert nem tudta a szüleit elég jó helyen elhelyezni, nem tudta elég gyakran látogatni őket, vagy nem volt ott, amikor meghaltak. Ezekben a napokban eleget halljuk, mi mindent kell majd másként csinálnunk, ha a vírustól visszavesszük az irányítást. Ezekről a kérdésekről is érdemes elgondolkodnunk.

 

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2020/17. számában jelent meg.

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.