A címet Babitstól loptam. Vagy Julien Bendától, merthogy ő írta a könyvet, amelyre reflektálva Babits közreadta a magyar értelmiségről szőtt gondolatait. Mindezt azért tudom, mert magyar szakon a sok ezer olvasmány között ez is szerepelt, és mi, lánglelkű bölcsészek kedvünkre vitatkozhattunk azon, vajon mi is a mindenkori írástudók felelőssége.

Régen mindenki olvasott, nem kifejezetten ismeretszerzés céljából, hanem szórakozásból. Egymásnak ajánlgattuk a kedvenceket, folyton ment a cserebere. A kötelező olvasmányok persze megosztóak voltak, akadt, amelyikért lehetett rajongani, és olyan is, amire húztuk a szánkat, de a sok jó könyv mellett elfért pár olyan, amin át kellett magunkat rágni. A mai diákokkal kapcsolatban senkinek ne legyenek illúziói: a többség egyáltalán nem olvas csak úgy, a maga kedvére. Annyira sokféle szórakozási lehetőség van, hogy a könyv a fiatalabb generációk körében a perifériára szorult.

A gimnazistáknak talán még van emlékük arról, milyen elmerülni egy izgalmas regényben, de akik már beleszülettek a kattintásra elérhető mozgóképes szórakozásba, azok egyre nehezebben találják a kapcsolódást az írott szöveghez. Rengeteg olyan gyerek van, aki csak az iskolai magyarórán fog bármilyen regénnyel találkozni, és szinte mindenki csak ott fog verset, novellát, drámát olvasni. Akiknek a szülei nem olvasnak esténként, akiknek a kezébe nem nyom senki egy jó kalandregényt, azoknak ez az egy lehetőségük marad arra, hogy felfedezzék, micsoda világokat nyit meg az olvasás. Épp ezért, szerintem, a mai irodalomoktatás fő céljának az olvasás megszerettetésének kellene lennie. Márpedig ez nehezen megy pusztán az előző századokban írt művekkel, mert egyszerűen kevés a kapcsolódási pont. Ezt csak én mondom, egy laikus, aki rövid ideig tanított. Sokkal fontosabb lenne odafigyelni azokra, akik évtizedek óta foglalkoznak iskolásokkal. Ők szakmai érvekkel támasztják alá, hogy az új Nemzeti alaptantervvel alapjaiban van gond. Például, hogy a csökkentett óraszám mellé olyan mennyiségű tananyagot ír elő, amivel a diákok többsége képtelen megbirkózni, a tanároknak pedig semmiféle játékterük nem marad arra, hogy a gyerekek érdeklődésének, tudásszintjének megfelelően alakítsák az órákat. A szövegértés fejlesztése és a kritikus gondolkodás kikerült a fókuszból, marad a szigorúan kijelölt szerzők életrajzának biflázása. Akik közé amúgy nem fért be senki a kortárs alkotók közül. A nagyobb – nem kifejezetten humán érdeklődésű – fiam két kötelező olvasmánnyal kapcsolatban érezte úgy, hogy itthon is beszélni akar róluk. Az egyik Janne Teller Semmi című könyve volt, a másik Dragomán György A fehér királya. Mindkettő gazdagabbá tette őt, és egyik sem férne bele az új tantervbe. Én meg törhetem a fejem, hogy amennyiben az írástudókhoz sorolom magam, mit kell tennem, hogy ne legyek áruló.

Jónap Rita

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/8. számában jelent meg.

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!