Pocakos hóembert építünk nagy répaorral, aszaltszilva-szemmel, faágból készített, vigyori szájjal, kopott fazékkalappal a fehér ruhába öltözött, kicsi kertünkben, aztán hógolyózunk a ház előtt, rengeteget nevetünk, mintha kiszakadnék térből és időből. Csakhogy a hároméves unokám sem akar kiszakadni a téli varázslatból, esze ágában sincs hazamenni. Pedig ha összeírnám, mit nem intéztem el kilenctől tizenkettőig, kétségbeesnék a lista hosszúságán. Sebaj! A cikkemet befejezem éjjel, az élesztőt, a tejet megveszem délután, elugrom a könyvesboltba is, és ha a pogácsa holnap készül el, semmi gond. De azért kérek Luca kisasszonytól néhány szabad percet, hogy legalább az e-mailjeimet megnézzem. Jókedvűen pörgetem a netes híreket is, de az egyik kizökkent az idillből: Wisconsin állam egy kisvárosában, Wausauban betiltották a hógolyózást. Büntetik! Akit rajtakapnak, bírságot fizet. „Civilizált ember nem dobál tárgyakat a másikhoz” – jelentette ki a polgármester.

Puff neki, ha ott élnék, fizethetnék! Hiszen egy civilizált felnőtt nem játszik, inkább fogvicsorgatva szalad, fut, száguld a pénze után – mint tudjuk, ez az élet célja −, és nem pazarolja a drága idejét a hógolyózásképes szeretteire, ismerőseire. És szánkózni szabad? Szerintem nem, hiszen egy komoly ember nem rohan izzadva a lejtőn fölfelé, ahelyett, hogy valamilyen hasznos kapcsolatot építene a karrierje érdekében −, hogy aztán a gyerekével együtt visítva csússzon le a dombról. Eszembe jut, hogy Carl Honoré, a Slow – a lassúság dicsérete című könyv korábban őrülten pörgő, munkamániás szerzője odáig fejlesztette az élete tudatos lassítását, hogy már több mesét mond este a kisfiának, mint amennyi a gyerek elalvásához kell, és sorbaállás közben előreengedi a mögötte állót, ha látja, hogy keveset vásárolt. Közben felelős férfiként dolgozik.

Szeretettel javaslom tehát, hogy a néhány szabad decemberi napunkon lassítsunk! Felejtsük el, hogy civilizált felnőttek vagyunk, és múlassuk az időt látszólag felesleges dolgokkal. Sétáljunk a városban, falun, a közeli erdőkben csak úgy, ha budapestiek vagyunk, járjuk be a belvárost folyamatosan felfelé tekintve, mert csodálatosak ám a paloták homlokzatai! Hógolyózzunk, ha lehet, társasjátékozzunk napestig, mint az olaszok, kuporodjunk a lámpa alá egy jó könyvvel, beszélgessünk álmokról, jelenről, jövőről, de ne a holnapi teendőkről! A holnap úgyis eljön, és akkor majd tesszük a dolgunkat tisztességgel, de könnyebb lesz, ha felvértezzük magunkat élményekkel.

– Mamma, szejetlek, gyeje! Kivittem a babáimat a kejtbe, de ők nem dobják vissza hógolyóimat! – kiabálja Luca, és én futok. Lám, a civilizálatlanságom ellenére is fontos ember vagyok!

V. Kulcsár Ildikó

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/51-52. számában jelent meg. A magazin december 17-től kapható az újságosoknál.