Vasárnap este az iskolai WhatsApp csoportban jött a tanár úrnak az üzenet, hogy másnap zárva lesz az iskola. Valóban súlyos, sötét fellegeket hozott ez a hétfői nap, és eszeveszetten fújt a szél, de a mi községünkben szerencsére nem okozott óriási károkat. Csak a fák! Úton-útfélen letört ágakat találtunk. Egy erdős útszakaszon nem mertünk áthaladni, mert egy fa olyan kis rést hagyva borult az út fölé, hogy félő volt, ha az autóval súroljuk leveleit, még maga alá temet bennünket. Egy római barátnőm viszont azt mesélte, náluk bokáig ért a víz, amikor a viharban ajtót nyitott, és láttuk az északi és déli területek viharos állapotairól szóló televíziós közvetítéseket.

Tavaly a nagy hóesés, idén ez az október végi ítéletidő kényszerített munka- és iskolaszünetre sokakat Olaszországban. A tavalyi hóeséskor kicsit meglepődtem a nagy ijedtségen. Kiskoromban nem egyszer előfordult, hogy hasonló hóban jártam iskolába. Mennyi szánkózásban, hóemberépítésben és hócsatában volt részünk! Persze a helyzet itt már csak a földrajzi körülmények miatt is más. A gyerekeknek nem egyszer elszigetelt, kis falvakból, hegyes-völgyes vidékeken őrülten kanyargó, szűk utakon kell eljutniuk az iskolába. Az ország nincs igazán felkészülve a „hóhelyzetre”, az infrastruktúra, a közlekedés, ha lehet, még döcögősebbé válik.

Egy, a mostani rosszidő alatt terjedő internetes mém megtorpanásra késztetett. Két képregényszerű rajz első jelenete napjainkban játszódott, egy anyuka megjegyezte: „Látszik, hogy cudar az idő, hiszen nincs iskola.” Míg a másik rajzon 40-50 évvel ezelőtt az anyuka valahogy így intette óva gyermekét: „Öltözz fel melegen és vidd a kajakot iskolába menet.”

Voltak, bizonyára lesznek is még hasonló időjárás okozta bonyodalmak, tragédiák, amikor jobb az elővigyázatosság. Engem azonban az izgat, a köztes időszakokban születnek-e megoldási stratégiák, és hogyan, mire készítjük fel a fiatal generációkat. Az olasz kamaszokról szerzett tapasztalataim vegyesek. Elmesélek két történetet. A minap hallottam, hogy egy közeli iskolára pénzbírságot szabtak ki, mert nem tartották be a szelektív hulladékgyűjtést. Valószínűleg otthon nem várják el a gyerekektől, ezért lazán össze-vissza dobálják a papírt, a műanyagot, a vegyes hulladékot, akkor is, ha szabály, hogy külön kell válogatni. Azt hiszik, nem lesz következménye. A másik eset, amikor egy ottalvós osztálykirándulás jellegű programon egy kisfiú beszállt az ebédkészítésbe, és elvágta a kezét. Menten felhívta az apukáját, aki – étteremtulajdonos lévén – így reagálta le a balesetet: „Semmi baj, velem is előfordult már.” Nem is esett kétségbe a srác. Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy az utóbbi példát kellene követnünk mindig, nem kellene aggódni sosem, de az is biztos, hogy a túlféltés, az elkényeztetés és a problémák fölötti szemet hunyás önmagában nem célravezető megoldás sem a fiatalok, sem a környezetünk számára.

Gősi Lilla

 

Nyitóillusztráció: Thinkstock