Nincs két hete, hogy lakodalomban voltam. A vőlegény ördöngös muzsikus, hegedűje, furulyája ott az iszákjában. A sok vendég között összemosolyogtunk Csoóri Sándorral, az ifjabbikkal. Ő is zenész, táncházi mulatságok izgalmasan odaadó prímása, ma már az autentikus parasztzene hegedűtanára. Ott, az esküvői sokadalomban gondoltam az édesapjára, Csoóri Sándorra. Évek óta nem hallottam felőle, csak annyit, visszavonult, beteg. Akkor futott át az agyamon, kérhetnék- e egy Apám és én-beszélgetést tőlük…?

Már csak emlékezést kérhetnék. Múlt vasárnap éjjel, megszabadulva nagy betegségéből, elment, visszaadta lelkét a Teremtőjének a költő Csoóri Sándor. Az esszéista, a filmíró, az ország- és emberjobbító álmokat megvalósító, a Duna televíziót megálmodó Csoóri Sándor, a széthúzók közt hidat verő Csoóri Sándor. Nyolcvanhat évet élt. Egy Fejér megyei kis faluban, Zámolyon, református parasztcsaládban született, Pápán volt gimnazista, 1954-ben robbant be verseivel az irodalmi életbe. A benne élő költő hányszor háttérbe szorult a benne élő, társadalmi gondokat megoldani vágyó, közéleti sorsot vállaló emberrel szemben!

Nem fér ide, csak villanásnyi. Az emlegetett lakodalom összecsengés egy valahai zámolyi lagzival. Ahol a tizenhat éves Csoóri Sándort kérte fel unokabátyja vőfélynek. Az akkor már pápai diák kezébe nyomták a vőfélykönyvet, tanulja be. A versekkel barátkozó ifjú elborzadt a kántortanítók faragta ügyetlen rigmusoktól, fogta magát, és átírta az egészet: menyasszonykikérőt, szülőktől búcsúzást, ételkínálást, mindent. Vörösmarty A merengőhöz című verse modorában köszönt el: a menyasszony s a vendégsereg – a férfiak is – végigzokogták a búcsúztatókat. A fiatal vőfélynek innentől hatalmas sikere és elvitathatatlan tekintélye lett a falujában.

Maga mesélte mindezt az a Csoóri Sándor, aki szenvedélyesen óvta, védte a paraszti hagyományokat, jól látva, hogy az emberi lélek megtöretése a kultúra, a szokások, a közösségi élet szétzúzásával, a régi élet rítusainak megtöretésével kezdődik. Az ő generációjának ilyen romokból kellett építkezniük.

Hallom a vonaton, egy kislány mondókázik: „Ki lakik a dióhéjban? / Nem lakhat ott bárki, / Csak Dióbél bácsi. / Ha rácsapsz a dióhéjra, / Kinyílik a csontkapuja / És cammogva előmászik / Vén Dióbél bácsi… / Csak a szádat / tátsd ki!”

A nekem egyik legkedvesebb verse az Anyám fekete rózsa. A költő Csoóri Sándortól verse utolsó soraival búcsúzom.

Anyámnak fáj a feje –
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi –
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.

Schäffer Erzsébet