Szentimentalizmus! Ez a baj a világgal! – csattant fel a barátom, amikor gyanútlanul a szobába léptem. – De hát mi történt? – kérdeztem. – Prince is meghalt – felelte, és megmutatta, miért kibírhatalanul szentimentálisak szerinte az emberek. A Facebook valóban fuldoklott a Művész halálhírével kapcsolatos, érzelmes beírásoktól meg a döbbent gyásztól. Tudom, hogy erre emlékezni […]

Szentimentalizmus! Ez a baj a világgal! – csattant fel a barátom, amikor gyanútlanul a szobába léptem. – De hát mi történt? – kérdeztem. – Prince is meghalt – felelte, és megmutatta, miért kibírhatalanul szentimentálisak szerinte az emberek. A Facebook valóban fuldoklott a Művész halálhírével kapcsolatos, érzelmes beírásoktól meg a döbbent gyásztól.

Tudom, hogy erre emlékezni fogok, ahogy ott, a szoba közepén álltam. Mindenki tudja, mit csinált akkor, amikor a sztárok meghaltak. Azt is tudom, hogy tócsnit ettem, amikor a rádióban bemondták, hogy Michael Jackson nincs többé. Az például fejbe vágott rendesen. Hogyan halhat meg Jacko?! Pedig még kedvencem sem volt, földöntúli zseninek tartottam „csak”. Mostanában mintha sűrűbben halnának a zsenik. A forgatókönyv ugyanaz: a tempó, ahogy a közösségi média hányja kifelé magából az adott hírhez kapcsolódó, újabb és újabb információkat, csak dagasztják a kezdeti sokkot. Ilyenkor hirtelen hiába a sok politikai agyrém, a friss jelentés arról, hogy ma már az emberek 41%-a él a létminimum alatt Magyarországon, hiába a hírek beteg kisgyerekekről és árva kutyákról, a közösségi média néhány napig csak a sztárról szól, aki mostantól nincs többé. Szentimentalizmus, igen. Mondtuk is eleinte, ott, a szoba közepén, Prince halálhírében állva: micsoda képmutatás, micsoda birkaszellem! Ilyen svunggal, nyilvánosan siránkozni azon, hogy valaki, akihez valójában semmi közünk, elment! Ráadásul, egy nagy sztár, egy igazi Művész ott lebeg továbbra is mindenhol, a zenéjében, az alkotásaiban, a nappalikban, a tévékben, a rádiókban. Hát mit akarunk?

Egy másik barátom imádta David Bowie-t. Mikor Bowie a közelmúltban meghalt, megkérdeztem, hogy érzi magát. Azt mondta, nem bírja abbahagyni a bőgést. Aztán betette a Wild is the Wind-et, becsukta a szemét, és én láttam, ahogy a zene átfolyik az erein. Akkor jöttem rá, hogy velem ugyanez történik, amikor az én zenéimet hallgatom. A lelkem legbelső bugyrában szólnak azok a hangok, és olyan emlékekkel ölelkeznek, amelyeket csak én ismerek. Akkor nem egy vagyok a tömegből, hanem az egyetlen. És igen, innen nézve, ha meghal a dalnok, az tragédia, az a saját halálunk is kicsit. Ezt tudják az igazán nagy művészek. Valami földöntúlit. A Földön túl pedig nincsen halál. És ha mégis, az arcul csap keményen, talán mert megértjük, hogy számunkra sincs remény. Végignéztem később a Prince-t gyászoló civil bejegyzéseket figyelmesebben. Nem találtam kettő ugyanolyat. Ahogy a művészet is csak személyes lehet, amennyiben mindenki a maga sajátos szemszögéből tapasztalja meg. Ez benne a pláne, ez benne a varázslat. Prince, Bowie meg a többiek is varázslók voltak.

Szentimentalizmus? Lehet. Mégis, talán addig jó, amíg nem akarjuk elfogadni, hogy a varázslók is meghalnak egyszer. Ráadásul épp olyan egyedül, mint bárki más.

Szöveg: Dobray Sarolta

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!