Kérsz valamit? – kérdi, és már sorolja is, hogy van itthon kávé, tea, ásványvíz, üdítő… – Egy kávét kérnék… – mondom. – De csak neszkávé van… – Gondoltam… – Honnan? – Nemigen tudom elképzelni rólad, hogy kávéfőzéssel bíbelődjél…
– Azért már sokat fejlődtem: képzeld, tegnap paprikás krumplit főztem! – És milyen volt? – Meg lehetett enni. Azt persze nem mondom, hogy világbajnok lett… – És az olyan fontos? – A paprikás krumplinak nem… – És neked? – Ki tudja. Leteszi a bögrét, leül az asztalhoz. A feje mögött ömlik be a délelőtti szikrázó napsütés az ablakon, s valami egészen misztikus megvilágításba helyezi.
A kibontott haján átszüremlő fénycsóva, telt, derűs arca, huncutul csillogó tekintete alapján mintha egy Raffaello-festmény ülne velem szemben. A sakkozó Madonna. Pillantásában korábban láttam valami hűvösséget, távolságtartást. Most egészen más. Oldott, közvetlen.
A gyermeküket váró anyák közül van, aki terhes lesz, van, aki áldott állapotba kerül. Van, aki nehezen viseli, van, aki kivirul. Van, akinek az arcán látszanak a gondok, a nehézségek, van, akin átragyog a boldogság. Judit ilyen. Szebb, mint bármikor. Mit csináltatok volna, ha megcsúnyulok, és most úgy néznék ki, mint egy boszorka? – érdeklődik nevetve. – Akkor fordítva rakjátok a címlapképet?
Lefelé gondoltad?
Nem, hanem befelé! Ebben a pillanatban már érzem: biztosra elveszett a parti. Ő lépett a táblán világossal, én legfeljebb tologathatom a sötét bábukat utána. Most éppenséggel rosálni próbálok.
Annyira azért nem volt zsákbamacska az akciónk – magyarázom ugyanis egy reklámban volt alkalmunk látni…
Amikor megkeresett a cég, hogy kérdezze, szoktam-e telefonálgatni, órákig nem tudtak megtalálni, mert éppenséggel mással beszéltem telefonon… Jó szívvel tudtam tehát igent mondani, ugyanis ez rendszeres tevékenység nálam. Egyik nővérem Amerikában él, a másik Izraelben, és kiskorunk óta megszoktuk, hogy mindig mindent megbeszélünk.
Ez is érdekelhet: Már nem a sakk diktálja a tempót – interjú Polgár Zsuzsával
2004-ben Szegő András készítette az interjút az akkor várandós Polgár Judittal
Fájó volt, amikor így szétszóródtatok? A legendás három Polgár nővér a világ három táján…
A szerelméhez ment Zsuzsi is, Zsófi is. Persze, hogy, fájdalmas volt tőlük elszakadni, ugyanakkor tudtam, boldogok lesznek… Adott esetben te is képes lettél volna rá? Hogy egy szerelemért elmenj máshova, és kezdj egy másik életet?
Azért drukkoltam, hogy ne eszkimó legyen az illető, mert ott nagyon hideg van, és főként nagyon sötét. Ezt meggondoltam volna, mert fényimádó vagyok, óriási a fényigényem, egyébként biztosan ugyanígy tettem volna én is. De ez innentől már csak feltételezés, mivel én a szerelmet a szomszédos állatorvosi rendelőben találtam meg…
A sors útjai, hiába, kifürkészhetetlenek…
A vizslánknak volt egy kis problémája, ezért vittem el a dokihoz. Ő nagyon alaposan megvizsgálta, aztán elmondta, hogy akut a baj, hosszabb kezelést igényel, vissza kell hoznom pár nap múlva. Aztán megint, aztán megint, és a vége az lett, hogy akkor is mentem, amikor a kutyus már egészséges lett… így kezdődött.
Attól, hogy kislánykorodtól nagyon híres ember voltál, neked könnyebb vagy nehezebb volt ismerkedni?
Nehezebb. Én is nehezebben barátkoztam, bizalmatlanabb voltam, hogy kit is akar, mit is akar az illető voltaképpen, és hozzám is görcsösebben közeledtek. Azt hitték, hogy különleges ember vagyok… Annak, aki ilyesmit hitt, annak üzenem, hogy nem, vagy nem sokat tévedett. Judit ugyanis olyat produkált, amilyet nő sportban még soha.
Tizenhat éve vezeti egyhuzamban a női sakkvilágranglistát, tizenhatodik esztendeje nyeri a női Oscar-díjat, az ezredfordulón egyöntetűen választották minden idők legjobb női sakkozójává. Tízévesen lett a fiúk között korosztályos világbajnok, tizennégy évesen férfi nemzetközi nagymester, tizenöt évesen férfiak között felnőtt magyar bajnok, húszéves kora óta egyfolytában ott szerepel a férfi világranglista legjobbjai között, többször legyőzve világbajnokok sorát Szpasszkijtól Karpovon át, Kaszparovig.
Hogy mi áll a fantasztikus sikersorozat mögött? Született zsenialitás? A céltudatos nevelés csodája? A körülmények páratlanul szerencsés találkozása? Vitatkozhatnánk ezen, csak éppen semmi értelme. Egyrészt, úgysem tudnánk egyértelmű magyarázatot adni, meg, ha lehetne, akkor is, minek? Sok tanulság úgysincs, az ilyesfajta egyedi tüneményt csodálni, bámulni, szeretni kell, reális magyarázat keresése, sehova sem vezető okoskodás.
Úgy érzem, Jutkának nincs titka – a titok ő maga. Az viszont nagyon érdekelne, hogy egy ilyen szédületes karrier közepette mit jelentett számára, amikor aktuálisan választania kellett: pálya vagy magánélet, siker vagy boldogság? így gondolod? – néz rám csodálkozva.
Nyilván benned is felvetődött, hogy miközben ott lesz az életedben egy remélhetően gyönyörű gyerek, aki millió örömöt ad, és akivel millió gond lesz, képes leszel-e annyi energiát mozgósítani, annyi fanatizmussal készülni, dolgozni, küzdeni, mint eddig?
Ez így soha nem vetődött fel bennem. Számomra az élet mindig valami csodálatos teljességet, egységet jelentett, amelybe beletartozott a család, a sakk, a játék, az utazás, a tanulás, az olvasás, a zenehallgatás, a nyaralás, a pingpongozás, benne volt később a szerelem, a házasság és még ezerféle más.
Mindezek nagyon szépen megfértek egymással. Egyszer az egyikkel foglalkoztam többet, másszor a másikkal, de ez sohasem jelentett problémát. Amikor 2000-ben férjhez mentem – igaz, nagydobra nem vertük –, akik tudtak róla, azt mondták, hogy kikerülve az otthoni hatás alól, vége is a pályámnak…
Ettől függetlenül nyilván nehéz lehetett az elszakadás egy ennyire bensőségesen együtt élő, szoros és mély érzelmi kapcsolatban lévő családban…
Nagyon nehéz volt, vitákkal, szenvedésekkel, szemrehányásokkal, féltésekkel, lázadásokkal, visszatérésekkel, de valószínűleg neked is hasonlóan nehéz volt…
…és most ugyanolyan nehéz az én gyerekeimmel…
Pontosan erről van szó. Ezeket a harcokat és szenvedéseket nem lehet megúszni. Nekem sem sikerült, de szükséges volt ahhoz, hogy a mai napig szeretetteljes kapcsolatom maradjon a szüleimmel. Emellett az elmúlt évek eredményei azt bizonyították, hogy elszakadás ide, férjhezmenetel oda, tudtam előrelépni, sikeresebb, jobb sakkozó lettem.
Hogy mi lesz majd a gyerek megszületése után, azt természetesen nem tudom. Honnan tudnám, hogy milyen változtatásokat fog hozni bennem? Fogalmam sincs, nem is lehet megválaszolni, és egyelőre egyáltalán nem is érdekel.
Ha éppen olyan fontos marad számomra a sakkozás, mint eddig, akkor ugyanott folytatom, és lehet, hogy érzelmileg kiteljesülve, gyarapodva még eredményesebb is leszek. Az is előfordulhat, hogy már nem lesz annyira fontos a sakk, a versenyzés, más lesz fontosabb, és akkor nem folytatom ugyanott. De, ha így alakulna, az sem lenne tragédia, akkor másként lesz teljes az életem.
Tudod már, hogy lányod vagy fiad lesz?
Tudom, de ez hétpecsétes titok.
Hasonlóképpen neveled, mint ahogy téged neveltek a szüleid? Fontos, hogy zseni váljék belőle?
Nem tudom. Ezt majd a férjemmel közösen fogjuk eldönteni. Neked hiányzott, hogy sorsod alakításáról nem te dönthettél, hanem a papád? Nehéz kérdés… Egyrészt azt mondom, hogy azért sem hiányzott, mert nekem annyira egyértelmű volt, hogy a sakk körül forog minden, hogy később, körülnézve a világban, szinte azon csodálkoztam, mások miért nem így élnek? Csodálatos volt az is, hogy bakfis koromig csak sikereim voltak. Ahol csak táblához ültem, pif-puf nyertem.
Féltettelek is, miként fogod elviselni az első kudarcokat. Sok csodagyerek ebbe rokkan bele…
Nagy szerencsém volt, hogy a szüleim erre is felkészítettek, soha nem engedték, hogy elbízzam magam. Akkor inkább visszafogtak, később meg, amikor átestem az első kudarcokon, mellettem voltak, és rávezettek, hogy a vereségekből is lehet tanulni, a legpocsékabb játszmában is lehet találni valami előremutatót.
Ugyanakkor a sakkozás hallatlan szabadságot adott: a hatvannégy kockán kedvemre játszhattam, valósíthattam meg legmerészebb ötleteimet, élhettem ki fantáziámat, vágyaimat. Hogy ma is ura vagyok önmagámnak, nincsenek főnökeim, külső kötelezettségeim, saját akaratom szerint alakíthatom az életemet.
Ez nagy szabadság! Másrészt, ha el is határoznánk, hogy mi is így neveljük a gyerekünket, mi a biztosíték arra, hogy képesek leszünk úgy végigcsinálni, mint a szüleim? S, hogy neki lesz-e kedve, hite ugyanezt végigvinni? Örömmel teszi-e? Megtalálja-e benne önmagát? Az ő útjai nem kanyarodnak-e egészen másfelé?
Válasz nincs. Nem is lehet. Elköszönök. Egy ideig várok a buszmegállóban, aztán elindulok. Gyalog…
Ez is érdekelhet: A modern élet művészete – Címlapinterjú Polgár Judittal
Szegő András interjúja a Nők Lapja 2004/28. lapszámából.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!