Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Egy anyuka azért írt levelet 2006-ban Vekerdy Tamásnak, mert az addig kiegyensúlyozott kislánya elkezdett szörnyektől félni. A gyerek és a család mindennapjait teljesen uralja a probléma:

Kislányom nyolc és fél éves, életében minden rendben van (biztonságot nyújtó, megértő családi háttér, kedves, szeretett tanító néni…). Most mégis tanácsot kell kérnem. Mert kislányom ugyan kiegyensúlyozott, vidám gyermek, rendkívül élénk fantáziavilággal megáldva, de az utóbbi időben nagyon fél az ő elképzelt szörnyeitől.

Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Előkúszó szörnyek…

Keveset televíziózik, és csak velünk együtt kiválasztott műsorokat néz. Ennek ellenére folyamatosan látni vél az ágy alól, szekrényből, sötétből előkúszó, mászó szörnyeket, akik őt el akarják ragadni, magukkal akarják rántani.

Sajnos, ez a félelem már olyan nagy mértékű, hogy a gyermek és a család mindennapjait teljesen uralja, és ehhez igazodva kell élnünk. (A lakás egyetlen pontján sem hajlandó, egy pillanatra sem egyedül maradni.) Csak teljes kivilágításban tud aludni, gyakran úgy, hogy valamelyikünknek őrizni kell, amíg el nem alszik. így is előfordul, hogy csatakosan ébred az éjszaka közepén.

Az ő szobája egy szinttel feljebb van, mint a miénk (kisöcscse is ott alszik a másik szobában), de ha megmozdul is, azonnal meghallom és sietek hozzá megnyugtatni. Mi, a férjemmel nagy türelemmel próbáljuk tolerálni a félelmeit, de már nagyon sajnáljuk a kislányunkat, aki láthatóan nagyon szenved ettől. Már egy pszichológust is felkerestünk ezzel kapcsolatban. Négy alkalommal voltunk nála, de még semmilyen tanácsot vagy kiváltó okot nem tudott mondani.

Időközben más szülőktől megtudtam, hogy a hasonló korú, nyolc-kilenc éves gyerekek között gyakran előfordul ez a jelenség, és hogy állítólag Rubikon-kór a neve. Amikor elmondtam neki, hogy ez más gyerekeket is érint, láthatóan nagyon megkönnyebbült, és megörült neki, hogy ezek szerint ez nem valami kóros állapot.

Hogyan tudnánk ezt a – gondolom, másokat is érintő – súlyos problémát megnyugtatóan megoldani, és a gyereket felszabadítani a nyomasztó teher alól? Gyerekkoromból emlékszem rá, hogy milyen iszonyú dolog a félelem, ezért szeretnék mihamarabb segíteni rajta. Ön szerint van értelme továbbfolytatni a pszichoterápiát, vagy teljesen más módszerrel próbáljunk segíteni?

Vekerdy Tamás tanácsa a szörnyektől rettegő gyerek szüleinek

A pszichoterápiát természetesen folytatni kell – jó néhány hét vagy hónap alatt derülhet csak ki, hogy egy pszichoterápia működik-e, hatékony-e. De felmerül néhány kérdés. Az első mindjárt az, hogy az ágy alól és a szekrényből is sötétben ,látja-e előkúszni a szörnyeket a kislánya, vagy nappali, illetve villanyfényben is?

Én úgy értem, hogy csak a sötétben – vagyis a gyerek nem hallucinál (nincsenek látomásai), hanem éppen élénk fantáziájával a sötétbe jól ki tudja vetíteni belső szorongásait. (Hallucináció esetén az orvost – lehetőleg a gyermekpszichiáter szakorvost – kellene haladéktalanul felkeresnünk!) Azt gondolom, hogy a levélben nem erről van szó; legutóbb beszéltünk Csokonai Vitéz Mihályról, aki annyira meg tudott ijedni saját fantáziaképeitől (mint életrajzírója írja, „prücskeitől”), hogy a kollégiumi strázsáknak parancsba adták, hogy ilyenkor adjanak neki menedéket az őrszobán.

De milyen okokra gondolhatunk, ha ez a félelem, mint írja, csak az utóbbi időkben tört rá a jó fantáziájú, kiegyensúlyozott, vidám gyerekre? Rubikon-kór tudomásom szerint nincsen; Rubikon-korszak van, a Waldorf-pedagógia szerint, és ez nem más, mint a gyermekkor sokféle határkorszakainak egyike. (Amilyen a harmadik életév körüli dackorszak, amilyen a kamaszkor… A Rubikon – helyesen: Rubico – határfolyó volt az ókori Róma körüli szűkebben vett Itália és az Alpok alatti észak között.)

A Gyermeklélektanban Méréi Ferenc a metafizikus nyugtalanság koráról beszél. Igen, élet, halál, eredet, tekintély – sok minden most először válik félig tudatosan problematikussá, a kamaszkor már világosabban ítéletté fogalmazott kérdései előtt. 

Ez lehet egy nyugtalanabb korszak, de ilyen fokú félelmet nem indokol.

A távolból nehéz megmondani, hogy milyen összetevői lehetnek a szorongás ilyen elhatalmasodásának. De például: ha egy nagyon jó családban, amilyen a maguké, egy gyerekben például testvérféltékenység támad – mondjuk, a kisöccse iránt –, akkor esetleg nem engedi meg magának, hogy ezt valamilyen módon kinyilvánítsa…

A Nők Lapja 2006/19-es lapszámában Vekerdy Tamás kifejtette, mi lehet az oka, ha a gyerekek szörnyeket vizionálnak (Fotó: Nők Lapja archívum)

Hiszen ebben a családban komoly érték, hogy jónak kell lenni, a szülők is jók (hozzá is), ő sem lehet „rossz”.

A testvérféltékenység nem egyszer dühöngő, netán gyilkos fantáziái a tudattalanba szorulnak, és a sötétségből, mint ágy alatt lapuló vagy szekrényben megbúvó szörnyetegek másznak elő, akik őt is – a gyereket is – magukkal akarják ragadni sötét (gyűlölködő, „rossz”) világukba.

Meg kell tehát kérdeznem, hogy mennyire kell maguknál „jónak lenni”, mennyire lehet kimutatni esetleges dühöket, mondjuk, a kistestvér vagy a szülők iránt? Mennyire tudnának maguk elfogadni valami normális gyermeki rosszaságot? Mennyire fontos a családon belül, egymás között, a „jónak lenni” képzetköre – mennyire érezheti úgy a gyerek, hogy csak ez a normális?

És: én még megpróbálnám megoldani, hogy a gyerek-vagy a gyerekek – egyelőre, átmenetileg, ne az emeleten aludjon, aludjanak –, hanem akár földre tett matracokon, a kényelmetlenséget is vállalva, magukkal egy szinten. Végül: mi történhetett a családban vagy a család körül abban az időben, amikor ez a szorongás elkezdődött?

Kapcsolódó: Miből kellene olvasni a gyerekeknek, hogy ne féljenek szörnyektől, vámpíroktól? 

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/19. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images