Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. 

Ezúttal egy kétségbeesett szülő levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert úgy gondolja, az iskolában nem megfelelő könyvből oktatnak.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Kétségbeesve lapozgatjuk az osztályban szülőtársainkkal együtt gyerekeink új angolkönyvét. A könyv főszereplője Vámpír gróf. Rendesen kiálló fogakkal, denevérszárnyon suhan, rokonai is előbukkannak, van, hogy vörös valamit iszik egy serlegből (nyilván vért). Mi szükség erre? Hogy lehetséges ez? Hogy kerülhet egy ilyen nyelvkönyv az iskolába, 9–10 éves gyerekek kezébe?

Ki engedélyezte? Kinek kellene betiltania?

Miféle értékrendet közvetít egy ilyen könyv, miközben nyilván szorongást kelt, félelmet gerjeszt? Miért nem lehet ezeket az egyre értelmesebbé váló gyerekeket komoly, rendes nyelvkönyvből tanítani? Ön hogyan látja ezt a kérdést – pszichológiai szempontból?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Lapozgatom a könyvet. Kétségtelenül szerepel benne Vámpír gróf – mulatságos, karikatúraszerű figura –, de én semmiképpen nem nevezném főszereplőnek, legfeljebb komikus mellékszereplőnek. A könyv mindennapi emberek, családok, gyerekek életéről szól – mindannyiunk mindennapi történetei bukkannak elő –, és az időnként megjelenő Vámpír gróf (és környezete) mulatságos kalandjai csak némileg fűszerezik a dolgot, az életkor fantáziavilágának megfelelően.

Mert – és erről talán gyakorta megfeledkezünk – a 9-10-11 éves kornak ugyanúgy megvan a maga sajátos fantáziavilága (kalandokkal és szörnyekkel benépesítve), mint a 3-4-5 éves, mesehallgató nagy korszaknak. És éppen úgy megvan a maga „tilos” szókincse is.

Tiltott szavak

A 3-4-5 évesek a „pisi”, „kaki” szavakkal és szinonimákkal szórakoztatják magukat és egymást, megbotránkoztatják az ezt tiltó, netán „erre ugró” felnőtteket, és kedvtelve szavalnak olyan versikéket, mint például a „Petőfi Sándor / Gatyába táncol, / Felesége bugyiba! / Úgy mennek a moziba.” Ennek a fantáziavilágnak (és a „csúnya” szavak mondogatásán érzett örömnek) természetesen megvan a maga testi és lelki fejlődésben gyökerező oka.

A gyerek nem régen hagyta el – vagy még el se hagyta egészen – a szobatisztaság problémáival küszködő korszakot, de már belépőben van fejlődésének első „igazi” erotikus korszakába, jóllehet öntudatlanul, vagy csak félig-meddig tudatosan. (Hogy a dalocska kedvelt költőnket – netán feleségét – sértené, és értékeket rongálna, ez csak akkor juthatna eszünkbe, ha nem érezzük át a gyerekek helyzetét, örömét, és csak reménytelenül, eszelősen gondolkodnánk.)

A 9-10 éves kornak is megvan – ebből a szempontból is – a maga jellegzetessége. Különös változások zajlanak a gyerekben, az éntudat erősödik; szokták ezt a korszakot a metafizikus nyugtalanság korának is nevezni. Kérdései: Ki vagyok én? Mi a halál? Szüleim-e a szüleim, vagy netán csak örökbe fogadtak? – és persze, még hosszan sorolhatnánk.

Ezek a kérdések is félig-meddig – vagy néha egészen – a tudattalan fantáziáiban vagy féltudatos képzetáramlásokban jelennek meg. Ennek a metafizikus nyugtalanságnak a kivetített fonák figurái a különböző szörnyek, rémségek és az ezeken való megnyugtató viccelődés, humorizálás, vagy megint csak a felnőtteket botránkoztató versikék, dalocskák gajdolása.

Legyünk őszinték…

Nagy gyerekkori játékokra emlékszem a budapesti, III. kerületi Csúcshegyen a szomszéd gyerekekkel. Mindnyájan 8-9-10-11 évesek voltunk, amúgy jámbor vasárnapi iskolások (szüleink küldtek, és mi mentünk ezekre a református gyermekájtatosságokra, istentiszteletekre), és még jövet-menet is üvöltve énekeltük a „Temetőnek mély árkában” számtalan versszakát.

De különösen akkor szerettünk énekelni, amikor alkonyodott, vagy már be is sötétedett, és egyébként is rémes huhogásokkal és kísértetleplekkel ijesztgettük egymást (és esetleg szüleinket).

Aki nem ismerné a dalt – ma már eltűnőben van a gyerekfolklórból, helyettesítik a rém- vagy szörnyfilmek és a tankönyvekben szerintem helyes érzékkel alkalmazott karikatúra vámpírok –, annak a számára ide idézem ennek is első versszakát: „Temetőnek mély árkában/ Foszlott hulla kuglizik, / Lábszárcsont van a kezében, / Koponyából vért iszik.”

Nehogy azt higgyük, hogy az ezt éneklő gyerekek letértek a fejlődés helyes útjáról, elindultak a szadizmus, a kegyetlenség, a beteges agresszió ma, sajnos, egyre gyakrabban előbukkanó indulatai, torzulásai felé. Erről szó sincs. Mondhatnám: éppen fordítva, akik játékban, fantáziában, énekben jelenítik meg, dolgozzák fel az életkorukkal járó indulatokat és feszültségeket, azok nincsenek veszélyeztetve.

A könyvet tehát nem kell betiltani, a könyv nem kelti a szorongást, a félelmet, hanem oldja. Az értékrendet természetesen nem Vámpír gróf közvetíti, hanem a könyvnek az a nagyobbik része, amelyben a mindennapi emberek élnek, beszélnek, cselekszenek.

Ha lehet, ne feledkezzünk el gyerekkorunkról, és emlékezzünk Karácsony Sándor intésére: az lesz teljes értékű – és többé-kevésbé egészséges – felnőtt, aki megélhette gyerekkorának különböző fejlődési szakaszait, mindazzal a kavargó és lassan letisztuló jóval és rosszal (színével és fonákjával), amit ezek a korszakok testben és lélekben (cselekvésben és fantáziában) magukkal hoznak.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/46. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images