Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Mennyit kell egy elsősnek ülve, figyelve tölteni? Mit tehet a szülő, ha látja, hogy az elsős gyereke kimerült, nincs kedve iskolába menni? Vekerdy Tamás 2005-ben ezt a levelet kapta egy elsős diák anyukájától:

„A lányom most elsős. Mire kell figyelnem, mit kell tudnom, hogy jól kísérhessem, hogy segíthessek neki? Azt tudom, hogy külön asztal, külön sarok, hogy akkor segítsek, ha kéri, hogy lehetőleg ne legyen napközis, illetve, ha mégis az, korán hozzam el. Ő nagyon örült, nagyon készült, az egy évvel idősebb unokatestvére már egy éve iskolába jár. Zsófi alig várta, hogy ő is mehessen.

Bár karácsony táján, mikor az unokatestvér panaszkodni is kezdett, kicsit megijedt, de aztán újra lelkesen várta az iskolakezdést. Akkor gondolkoztam el, amikor a harmadik napon nem ébredt fel magától, és amikor szólongattam, forgolódott, nyújtózkodott, és azt mondta, hogy nem akar felkelni. – De hát az iskola! – mondtam. – Iskolába kell menned! – Erre teljesen kinyitotta a szemét, rám nézett ijedten, és azt kérdezte: – Muszáj? – Én pedig úgy látom, hogy jól érzi magát ott, kedves a fiatal tanító néni, sok gyereket ismer még az óvodából, és itthon is szívesen lapozgatja a könyveit.

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás szerint ilyen az ideális iskola

Mégis szorongok, azóta a „muszáj?” óta, nem szeretném, ha megint úgy nézne rám, mint akkor reggel. Ezért kérdezem, hogy mit kell tudnom, mit kéne még tudnom, hogy ha kell, segíthessek rajta?”

Vekerdy Tamás tanácsai iskolába menő gyerekek szüleinek

Nehezet kérdez. Két héttel ezelőtt, a harminchatodik számban egy tanító néni panaszkodott, hogy nem tud úgy együtt mulatozni a gyerekekkel, a kis elsősökkel, ahogyan jónak látná, ahogyan szeretné (és amire a gyerekeknek is szükségük volna). Ha játszik a gyerekekkel, ha a szabadban szaladgál velük, ha reggel beszélgetnek, ha sokat mesél, a szülők panaszkodnak, hogy nem tanul a gyerekük. Nem tudják, hogy éppen így, éppen ezzel tanulja a legtöbbet.

Persze van olyan iskola is, ahol nem ilyen jó a helyzet, és ahol éppen a szülők szeretnék, hogy jobban hasonlítson az óvodára, amit megszerettek és megszoktak, ez a most megkezdődött iskola, legalábbis az első hetekben-hónapokban (én azt mondanám: években!). Igen, jól tudja, hogy jó volna külön asztal, külön sarok…

Minden gyereket megviseli a sok változás, ami az iskolában várja őket (Fotó: Getty Images)

És persze az asztal és a hozzávaló szék akkor jó igazán, ha a gyerek talpa a földön van, a térde derékszöget zár (ez az ülőke magasságán – lehetőleg állítható magasságán – múlik!), ha kezét úgy tudja az asztal lapjára tenni, hogy karja könyökhajlatban is derékszöget alkot, és, ha lehet, balról kapja a fényt (ha jobbkezes, és jobbról, ha bal).

Igen, nagyon jó lenne, fontos lenne „nem segíteni”, csak a közelben lenni, hogy meg tudjon szólítani a gyerek, és akkor viszont nem feltételeket szabva, könnyedén segíteni rajta. (Ilyenkor semmiképpen sem „fejleszteném”, nem „nevelném”, nem mondanám, hogy „Próbálgasd csak! Ilyen nagy kislánynak már egyedül is kell, hogy menjen…”, hanem egyszerűen csak segítenék. (És persze utána se mondanám: „De ez nem lesz mindig így! Ha nagy leszel ki fog segíteni?”)

Ami a napközit illeti: itt is igaza van, jó, ha korán hozza el a gyereket – kivéve, ha a szabadban játszanak, és még nem akar eljönni. Tegyük hozzá, van – lehet – jó napközi, ahová a gyerekek szeretnek járni (egy ilyen levél is van a tarsolyomban, erről is fogunk majd beszélgetni). De most jön a legfontosabb, ami talán az egyetlen igazán érdemi válasz arra, amit kérdezett, és amiről minden szülőnek, de elsősorban minden tanítónak és iskolának tudnia kell.

Ez pedig az, hogy nem iskolás megy az iskolába! Már a hatvanas évek vége óta magyarországi felmérésekből is tudjuk (amit persze mindig is tudhattunk ösztönösen, csak a régi iskola más volt, türelmesebb volt, és ezért ez nem volt ilyen feltűnő), hogy a gyerekek 

nem hatéves korukban lesznek iskolaérettek, hanem valamikor a hatodik és a nyolcadik, kilencedik életév között, nagy egyéni eltérésekkel.

Az iskolába tehát nem iskolások, hanem óvodások mennek, és ki kell várni az első két-három évben, amíg valamennyien iskolássá érnek! Példa: az iskolába lépő kisgyerekek 6 százalékának a kézfeje – és idegrendszere – van csak tökéletesen kész, a háromujjas ceruzafogással kivitelezett, sorközökbe szorított írásra (és további 29 százalék jutott el odáig, hogy megfelelő módszerekkel kudarcmentesen tanítható, fejleszthető az első iskolai év során).

Nők Lapja 2005/38-as lapszámában Vekerdy Tamás a elsős gyerekek szüleinek szeretne segíteni túlélni ezt a kezdeti, nehéz időszakot. (Fotó: Nők Lapja archívum)

Fordítsuk meg: az iskolába lépő kisgyerekek mintegy 65 százalékának kézfeje nem érett arra, amit sok helyen az iskola első félévében (karácsonyig!) elvárnak tőlük – és 94 százalékának pedig arra, amit – nem egy helyen – az iskolázás első napjaiban megkövetelnek!

Így fogásuk görcsös lesz, az írás számukra ebben a formában kínszenvedés!

És a példákat még nagy számban szaporíthatnánk! Ne feledjük: a kisgyereknek az agyát – amely úgyszólván kész, nagyságát tekintve felnőtti agy –, ezt a leginkább oxigénigényes szervet olyan tüdőről kell ellátnia oxigénnel, amelyben a légzőfelület egyötöde a felnőttének! Ezért kellene még három-négy-öt órát rohangálnia (és ordítoznia!) a szabad levegőn.

Ha gyerekünk sápadt, tudhatjuk, oxigénhiánya van. Ha netán még kialvatlan is (nemcsak azért, mert későn feküdt, hanem mert a magyar iskolához korán, túl korán kell felkelnie), akkor nem csodálkozhatunk a reggeli rémült szemű kérdésen: Muszáj? – Ha tehetjük, ilyenkor engedélyezzünk egy-két nap vakációt a gyerekünknek. (Várom a szemrehányó leveleket erre az elrugaszkodott, de a gyerekek testi-lelki fejlődése érdekében akárhányszor elismételt javaslatomra.)

Vekerdy Tamás: Az ilyen iskolák megbetegítik a gyerekeket

Forrás: Nők Lapja archívum (2005/38. lapszám)
Kiemelt kép: Canva/Nők Lapja