Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Sokszor előfordul, hogy az amúgy harmonikus családban megváltozik a dinamika, és az addig szeretetben élő családtagok elkezdenek civakodni, beszólni egymásnak, ami aztán állandó feszültséget teremt. A többiek pedig nem tudják, mire számítsanak, mert bármelyik pillanatban kitörhet a vita. Éppen ilyen esetről írt 2005-ben egy anyuka Vekerdy Tamásnak:

„Három gyerekünk van, két fiú és egy lány. Közülük a legnagyobb, a nagyobbik fiam, alaposan benne a kamaszkorban. Tizenöt éves. Testileg is annyira hasonlít az apjára, hogy az már mulatságos, de szerintem lelkileg is. Gondolom, ebből adódnak mostanában nálunk a fokozott problémák. Mondhatnám: percenként összecsapnak. Például egy-egy étkezés alkalmával, amikor az egész család együtt van. A kisebbik fiam ilyenkor befogja a fülét, és látványosan szenved. A lányom, ő a legkisebb, most hétéves, magában vihog a »férfiakon«.

De a dolog sajnos, komoly, időnként szinte már valódi ellenségeskedés dúl apa és fia között.

A legutóbbi eset késztet levélírásra. Ahogy az már lenni szokott, valamilyen lényegtelen marhaságon összevesztek (a számítógép körül folyt a vita), és a férjem, még viszonylag higgadtan, azzal próbálta lezárni, hogy azt mondta: – Jó nagy marha vagy! – Mire a fiam kapásból visszavágta: – De te még nagyobb! – Na, itt aztán robbant a dolog.

A férjem az asztalra csapott, felugrott és üvölteni kezdett. A fiam pedig kiszáguldott a konyhából, és bevágta az ajtót (az ajtófélfa fölött már meglehetősen repedezett a fal, több darabka hiányzik). A szobájába zárkózott, amit dörömbölésre se nyitott ki, a férjemet alig bírtam onnan elvonszolni. Szerencsére hamarosan el kellett mennie, de nagyon sajnáltam szegényt, hogy ilyen felizgatott állapotban megy el. A fiam később kijött, és nekem elmagyarázta, hogy ő ezt azért mondta, mert

ő érti, amit az apja mond, de az apja nem érti, amit ő próbál elmondani.

Amikor a férjem hazajött, én ezt közvetíteni próbáltam, de ő az önérzetére hivatkozott, és azt mondta, hogy ezt már nem tűrheti el. Most én voltam úgy, hogy egyfelől igazat adtam neki, másfelől láttam a fiam igazát is, még ha nem is éppen a legszerencsésebben fejezte ki magát. Ön hogy látja ezt? Mennyit lehet eltűrni egy kamasz gyerektől és hogyan, a szülői, az apai önérzet sérelme nélkül?

Ilyen esetekben mi volna a teendő? Még hozzá kell tennem, hogy mi úgynevezettjó család vagyunk, együtt járunk nyaralni, kirándulni, és a nagyfiam is szívesen jön velünk, nemegyszer szívesen hozza a barátait és a barátnőit is (akik már mondták neki, hogy »jó fejek a szüleid«, és ő erre nagyon büszke).”

Örüljünk, ha a kamasz bárhogyan is, de szóba áll velünk (Fotó: Getty Images)

Vekerdy Tamás így oldaná a feszültséget apa és fia között

Legelőször az jut eszembe, amit Mérd tanár úrtól tanultam: „A pszichológusnak nincs önérzete.” A szülő persze nem pszichológus. De mit jelent a mondás eredeti formájában? Például azt jelenti, hogy ha a páciensem ígérete ellenére nem jött, elmaradt, aztán egyszerre csak másfél év múlva felbukkan, és ott akarja folytatni, ahol abbahagytuk, akkor nem azzal kezdem, hogy „vártam magát, még csak nem is jelentkezett, igazán szólhatott volna, és ha most legközelebb újra nem jön stb., hanem meghallgatom, amit ő akar mondani, rendelkezésére állok, vetítővászon vagyok, amelyen – akiben – felismerheti magát, ha jól vetít…

És a szülő? Ahogy az újszülöttnek az anya az első vigasztaló, világba vezető, a születési traumát feldolgozni segítő gyógyítója, terapeutája, úgy, akarva-nem akarva, a kamaszkorú gyerek apja-anyja is egyfajta elviselő, „gyógyító” szerepbe lép (vagy abba szorul, kényszerül). Jó volna, ha meg tudna felelni ennek a szerepnek, ennek az elvárásnak.

De hát azt kell hagynunk, hogy a fejünkhöz vágják, mi vagyunk a nagyobb marhák?

Persze, jó volna idáig minél ritkábban eljutni, de ehhez az kellene – és ezt az apának, a szülőnek, a felnőttnek kell tudnia –, hogy ne bocsátkozzunk bele „ellenségeskedésbe”, végtelenített vitákba, vagy ha igen (ezt a vitára értem): érzelemmentesen!

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás útmutatója kamaszok szüleinek

Az indiai bölcsesség – és Európában Goethe – rokonszenvvel és irgalommal átfűtött közönyről (Goethe isteni közönyről) beszél – és én is ilyenfajta (pozitív érzelmekkel átfűtött) közönyre szeretném rábeszélni a kamasz gyerekek szüleit (közöttük is elsősorban az értelmes és a családjukkal még szóba álló kamaszfiúk apáit).

Nők Lapja 2005/26-os lapszámában Vekerdy Tamás ad tanácsot (Fotó: Nők Lapja archívum)

Mert az nagy szó, hogy a gyerek szóba áll, vitatkozik, és – igen – lemarház. Hogy még jobban élére állítsam a kérdést: igen, ennek „örülnünk” kell, kellene. Két egyforma férfi, persze, hogy viaskodnak, de a bölcsesség lehetősége ilyenkor az öregebbnél van (kellene, hogy legyen). És ebben a családban van együttes étkezés, és van folyamatos kommunikáció, úgy hogy tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy „minden rendben van”, csak az apának kellene a fenti közönyre (és folyamatosan táplált humorra) szert tennie.

Repedező falak, hámló ajtók – nemegyszer a kamaszkor velejárói, ha a dühöngés nem „befele megy”.

(És ez is jó\ Mert a befelé fordított düh növeli a kamaszkori depresszió veszélyét, és erősödhet a kamaszkort sokszor úgyis jellemző szuicid-képzetáramlás, a „legfeljebb öngyilkos leszek” gondolatsor felbukkanása.) Nagyszerű, hogy a férjét elvonszolta a bezárt ajtó elől, mint ahogy az is jó, és számára fontos, hogy szívből sajnálni tudta őt.

Mert mi, férfiak örökre „gyerekek” (nemegyszer: az igazi gyerekekre irigykedő gyerekek) maradunk, és vigasztalásra szorulunk. Visszatérve a „de te még nagyobb”-ra: fel lehet állni ilyenkor csendesen, és visszavonulni! Ez mélyebb nyomot hagy – és jobban megfontolásra késztetheti gyermekünket – mint a kölcsönös csapkolódás és üvöltözés (ami persze időnként nem elkerülhető).

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás tanácsai a stabil unoka-nagyszülő kapcsolathoz

Kiemelt kép: Getty Images