Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Minden korszaknak megvannak a gyereknevelési és -táplálási trendjei. Ami húsz éve tiltott volt, ma ajánlott, sőt, ami ma az egyik országban elfogadott, nálunk még nem, tehát szülőként nem könnyű eligazodni ezeken az irányelveken. Egy olyan anyuka kért tanácsot Vekerdy Tamástól, aki az igény szerinti és hosszú ideig tartó szoptatás híve:

„Sokáig éltünk Svédországban, első gyermekünk ott született. Az ottani szokásoknak megfelelően addig szoptattam, amíg volt tejem. A gyerek két és fél éves koráig. Itthon az orvos és a nagyszülők rosszalják, hogy második kislányomat még kétéves kora után is szoptatom. Mit tanácsol, változtassak? Ha az nekünk így jó?”

Vekerdy Tamás véleménye az egészséges szoptatásról

Az úgynevezett civilizált világon időről időre különböző szélsőséges divatok söpörnek végig a gyereknevelést, vagy a gyerekek testi gondozását illetően is. Volt idő, amikor a mandulákat egyszerűen „kidobták”, hogy „ne okozzanak bajt”. Aztán – nagyon helyesen – visszatért a felismerés, hogy az embernek nem hiába vannak mandulái (nyirokmirigyei az orr- és a garatjáratban is), ezeknek fúnkciójuk – nem egy esetben óvó-védő funkciójuk – is van. A mandulákat tehát, ameddig lehet, meg kell őrizni.

Minden gyerek és szülő igénye más, saját igényeinkhez igazítsuk a szoptatást (Fotó: Getty Images)

Ebből a helyes újrafelismerésből azonban megintcsak egy divatáramlat született, ami oda vezetett, hogy a mandulák még akkor is bent voltak, ha a gyerek már alig tudott szuszogni tőlük és az általuk okozott gyakori betegségek miatt folyton fáradt, kimerült volt, majd teljesítésképtelenné vált (legalábbis a saját szintjéhez képest). Ehhez hasonlóan volt olyan divatáramlat civilizációnkban, hogy kezdetben az „előkelő”, később a „modem” nők nem szoptattak, őrizték a mellük formáját, menekültek a túlzott lekötöttség elől.

Aztán – megintcsak nagyon helyesen – megszületett az újrafelismerés: a szoptatásra a gyereknek – sőt az anyjának is és kettőjük kapcsolatának – testi és lelki értelemben egyaránt szüksége van. Az orvosok és a pszichológusok azt kérték, hogy aki csak teheti, szoptassa legalább öt hónapig (s akinek módja van rá, tovább) gyerekét. Az anyatej immunizáló és tápláló funkciójától kezdve az anya-gyermek kapcsolat intim alakulásáig fontos, hogy éljünk a természetnek ezzel a bölcs ajándékával is.

De aztán különböző mozgalmak indultak, amelyek azt tűzték célul, hogy nyújtsuk meg a szoptatás természetes idejét esetleg négy-ötéves korig vagy még tovább, „ameddig a gyerek akarja”.

Amíg a szoptatás etetési célt szolgál, addig helyénvaló.

Ha a szoptatásnak már csak a megnyugtatás a célja, akkor az anya túlzottan kiszolgáltatottá válik, mindenhez ő kell, a „cici” kell az elalváshoz ugyanúgy, mint a vigasztaláshoz, ha a gyerek megütötte magát.

A Nők Lapja 1995/35-ös lapszámában Vekerdy Tamás írta le a véleményét a szoptatás hosszáról (Fotó: Nők Lapja archívum)

Két és féléves kor körül a szoptatás feltehetőleg már nem táplálkozási célt szolgál, kivéve, ha éhezés van. Ez a túl szoros anya-gyerek kapcsolat zavarokat okozhat a pszichikus fejlődésben is abban az átmeneti időszakban – úgy a harmadik életév körül –, amikor a gyerek leválóban van az anyáról és először éli át saját „én-határait”.

Amikor a gyerek az anyamellet már csak a párna csücske, valamiféle kedvenc rongy, pelenka- vagy kendődarab, vagy más átmeneti tárgy helyett használja, akkor az elválasztás feltehetőleg indokolt, de én a döntést mégis mindig az anyára bíznám.

Kapcsolódó: Mindenkinek jó, mégis sokan beszólnak érte – Miért zavarja az embereket a szoptatás látványa?

Forrás: Nők Lapja 1995/36.
Kiemelt kép: Getty Images