Már majdnem egy éve, hogy eltávozott közülünk Benedek Miklós, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, szinkronszínész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Szerettei, pályatársai és az egész ország egy emberként gyászolta a kivételes tehetségű művészt, aki utolsó hónapjaiban önéletrajzi könyvet is írt Maradok tisztelettel, Benedek Miklós címmel.

Ennek kapcsán a Nők Lapja újságírója, Szegő András beszélgetett vele lapunkban. Az interjúban Benedek Miklós úgy fogalmazott: „Olyan nagy szeretettel találkozom, elképzelni sem tudtam, hogy van ilyen. Például az ápolók olyan profi módon végezték a munkájukat, hogy én csak csodálni tudtam őket”. Sokunk kedvenc színésze ekkor már nagyon beteg volt, de nem hagyta ott a színpadot. 2023. december 16-án az Orlai Produkció Hárman a padon című darabját adta elő Gálvölgyi Jánossal és Egri Mártával. Mindössze néhány héttel később, 2024. január 9-én hunyta le szemeit örökre.

Alább egy 1994-ben készült interjút teszünk közzé a Nők Lapja archívumából, melyben Nagy Emőke az ereje teljében lévő, mindössze 48 éves Benedek Miklóssal beszélget az öltözőjében – majd a művész felségével, Hodgyai Évával is vált néhány szót az elhagnzottakról, telefonon.

Nők Lapja 1994/48: Benedek Miklós

A Katona József Színház öltözőjében adott interjút. Talpig fehér jelmezben, combközépig érő, vajszínű csizmában jött elénk. Lendületes, szellős mozdulatokkal mutatta az utat, néhány perccel előbb még Theseus király volt a Szentivánéji álomban, aki Hyppolitával, a tündérkirálynővel készül házasságot kötni.

Az öltözőasztalon heverő dobozból cigarettát vesz elő. Szép keze van, valószerűtlen hosszú ujjakkal, ha igaz, ez a jó kifejezőkészség jele. Míg rágyújt, szemrevételezem a helyet, ahová meghívott. A pulton a cigarettán kívül ott egy púderszivacs, aztán szivárványszínű festékek, szemüveg, a fogason farmerdzseki, alatta egy pár fekete cipő. A szemközti tükrön is jelmezek sorakoznak, fehér és aranyszínű királyi palástok. A színészek öltözője rendszerint tele van a korábbi előadásokon készült fényképekkel.

Itt nincs egy se. Én mégis szeretném visszavinni az időben jó harminc évet, amikor a rádiókabaréban édesapját, Bendek Tibort hallgattuk. Akkor ő – televízió nem lévén – egyszemélyes, össznépi szórakoztató intézmény volt, határon innen és túl. Ha rádiókabaré volt, Erdélyben is a készülék mellé ült az egész család, áhítattal hallgattuk, mert magyarul beszélt, és ott messze-messze minket is hozzáölelt a közönségéhez. Hogy hömpölygött a nevetés az éterben, amit ő varázsolt elő! Máig fülembe cseng a hangja: „És eljőve a vízkereszt ünnepe, de nem múla el a bájgli…” Olyan komoly, kicsit bánatos, kicsit papos hangon tudta ezt mondani, hogy azon tényleg nevetni kellett.

Mint a megunhatatlan Hacseken is, aki egy mártír türelmével hallgatta az idióta Sajót. És emlékszem vele kapcsolatban még a rádióbemondó hangjára, mikor a hatvanas évek elején komoran közölte: Benedek Tibor tragikus hirtelenséggel… de mi, gyerekek, még nem tudtuk, hogy ez mit jelent.

Kapcsolódó: Benedek Miklós könyvet ír családja történetéről

– Apám valóban vérbeli kabaré színész volt – mondja Benedek Miklós. Utánozhatatlan stílust teremtett a Bájglival, a Problémával, a Hacsekkel meg a Tantalusszal, de soha nem akart leragadni ennél a műfajnál. Érezte, hogy sokkal több van benne annál, amit megmutathat. Szeretett olvasni, a szobája tele volt könyvvel, szerette a verseket, a klasszikusokat, ám úgy alakult, hogy klasszikus szerepben nem bizonyíthatott. Illetve egyszer ráosztották a Svejkben Katz tábori lelkész szerepét, ami igazi bizonyítási lehetőség lett volna, de épp akkor kapott gyomorvérzést. Arra se nyílt módja, hogy konferáljon. A régi Kamara Varieté ugyan felkérte, hogy a Ki a ludas?-ban ő legyen a konferanszié, de újabb gyomorvérzés következett, ebből se lett semmi. Lehet, hogy a nagy szerep, a kiugrási lehetőség olyan pszichikai feszültséget teremtett benne, hogy így reagált a teste. Egyébként is hipochonder volt. Tán azért lett öngyilkos, mert azt hitte, súlyos beteg, holott nem volt az, de mindez utólag már kideríthetetlen.

Nagyon fiatal voltam, amikor meghalt. Amikor rá, mint gondolkodó emberre, a szakmai tanácsaira lett volna szükségem, sajnos már nem élt. Ami hasonló bennünk, azt felnőtt koromban, tudatosan vettem át tőle, mert jónak találtam. A szüleim közül kétségkívül ő volt nagyobb hatással rám, csakhogy mindennapi életközelségre nem volt lehetőség, mert elváltak. De így is színházi gyerek voltam. Ötévesen ott álltam a kulisszák mögött, megérintett a Petőfi Színház, a Vidám Színpad légköre. Már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy én is ilyen csodákat szeretnék művelni, mert semmi nem hozott úgy lázba, mint a játék.

Kapcsolódó: A két Benedek – Címlapinterjú Benedek Miklóssal és Tiborral

Apám vasárnaponként elvitt a Luxor kávéházba, süteményt vett nekem, rigójancsit, piramist, közben figyeltem, miről beszélget a barátaival. Sok más aprósággal együtt az is megmaradt bennem, hogy választékosan öltözött, ebéd előtt egy deci bort ivott, délután meg gyakran mentünk színházi matinékra. Engem vonzott a művészvilág, amiben ő élt, az anyám viszont féltett, szeretett volna távol tartani tőle. Mindig azt mondta: ráérsz. De nekem a játék volt a legfőbb élvezet. Az udvaron csináltunk „utcaszínházát”, a poroló jelezte a színpadot, és a rádiókabaréban hallott tréfáktól az utcán felszedett viccekig mindenfélét előadtunk, ami épp eszünkbe jutott. A közelben akkor még volt egy grund, olyan Pál utcai hangulatú, életemben először és utoljára ott fociztam.

Sokat jártam az iskola mellé, főleg moziba, a hangulata miatt. A Duna mozi volt a törzshelyem. Tanulni viszont nem tanultam, szent meggyőződésem volt, hogy nekem olyasmire, hogy matematika, úgysem lesz szükségem, akkor meg minek strapáljam magam. Valami mára már érthetetlen, mélységes lelki nyugalommal úgy gondoltam, hogy majd strapálom magam, ha itt lesz az ideje – a színházban. Szóval rossz tanuló voltam, elég nyomasztó volt így végigcsinálni a gimnáziumot.

– Hova járt?
– A Radnóti elit osztályába, ahol az egyik magyarból volt kiváló, a másik matematikából, én meg semmiben sem jeleskedtem. Igaz, ha ünnepség közelgett, mindig elővettek, hogy szavaljak. Ám, ma se gondolok nosztalgiával ezekre az évekre, inkább azt a nyomasztó feszültséget érzem újra, ami akkor is bennem volt.

Az első iskola, amit igazán szerettem, a Színművészeti volt.

Ott éreztem, hogy végre a helyemen vagyok. Rengeteget jártam színházba, sok kedves emléket őrzök abból az időből.

Kapcsolódó: 1963 – Bemutatók a Nemzetiben

– A főiskolás évfolyamokban mindig voltak-vannak sztárjelöltek. Önöknél kit favorizáltak?
– Benkő Péter és Balázsovits Lajos elég hamar sztár lett, sokat filmeztek.

– Önről akkoriban a kritikusok azt írták, inkább a vígjáték és a szatíra lesz a műfaja, mégis a Nemzetibe szerződött, és ott is maradt jó egy évtizedig. Klasszikus szerepekről álmodott?
– Az Arbat meséire máig szívesen emlékszem, mert sikeres előadás és sikeres szerep volt. De aztán közel négyéves szünet következett, amikor alig kaptam feladatot. Nehéz volt átvészelni, de nem keseredtem el, hiszen játszhattam az Ódry Színpadon és az Irodalmi Színpadon a felejthetetlen Szendrő Józseffel.

– Ekkoriban volt ugye, hogy a Gyerekszínházban a mágikus Főegyest alakította, s a kritikusok véleménye szerint ennél szimpatikusabb elégtelent még nem hordott hátán a Föld. Aztán új vezetés került a Nemzetibe, és egyre-másra kapta a jó szerepeket. Aki látta például Az úrhatnám polgárban, mint nyakigláb filozófiatanárt, aki könnyesre nevettette a közönséget, sokáig nem felejti el az élményt. Aztán 1980-ban előálltak a Budapest Orfeummal. Ha jól tudom, a műsort Császár Angélával és Szacsvay Lászlóval közösen találták ki. Frenetikus siker volt, egy év leforgása alatt nyolcvanháromszor játszották. Sokan kétszer-háromszor is megnézték, akkoriban erről beszélt az egész város. Természetesnek vettük ezek után, hogy 1981-ben megkapta a Jászai-díjat. Igaz, hogy az Orfeum egy-egy epizódjában Csortosnak, Jávor Pálnak és Rózsahegyi Kálmánnak kívánt emléket állítani?
– Nem akartam én utánozni senkit. A század első ötven évének hangulatát próbáltuk meg inkább szívvel, mint iróniával megidézni, és ebben a korban a nagy egyéniségek kétségtelenül olyasfélék voltak, mint Csortos vagy Jávor.

Kapcsolódó: Ajándék az élettől – Benedek Miklós és Szacsvay László

– A Katona József Színházhoz, mely a második társulat életében, úgy tűnik, ugyanolyan hű, mint a Nemzetihez. A Katonával az elmúlt években bejárták a világot, és igen jó hírnevet szereztek a magyar színjátszásnak. Utazásai közben akadt olyan hely, ahol azt gondolta: Ez nekem való világ, itt tudnék élni?
– Talán Svájcban. Tudom, sokan azt mondják, túl pedánsak és ridegek ott az emberek, de mi olyan gyönyörű helyeken jártunk – a tóvidéktől a hegyekig –, s olyan jó hangulatú turné volt – valahogy klappolt minden –, hogy ott szívesen maradtam volna. De igazából pesti gyerek vagyok.

– Pedig választékos modorával, fanyar humorával gentlemanlike viselkedésével jól beillene az angolszász miliőbe.
– A hűvös modor csak külsőség, felszín.

– Azt azért elismeri, hogy a nézők szerint ön a megtestesült színész arisztokrata. Vagyis távolságtartóbb, zárkózottabb, vagy ha úgy jobban tetszik, nem olyan bohém, mint amilyennek a művészeket képzelik.
– Honnan veszi ezt? Ha valaki ma azt mondja, hogy a művészek bohém emberek, az súlyosan téved. Inkább az jellemző, hogy tele vagyunk szorongással, hogy mi lesz, lesz-e színház, és meddig. Nem olyan világban élünk, hogy lubickolhatnánk a boldogságban. Persze, ha azt nevezi bohémnek, hogy fellépés után elmegyünk egy kocsmába, akkor én is az vagyok. De az a világ elmúlt, hogy a művészek beültek az Arizonába vagy az Orfeumba, aztán béreltek egy konflist, útbaejtettek még néhány helyet, ahol megpezsgőztették a balerinákat… Szorongva élünk, vihar előtti csönd és feszültség van bennünk.

Kapcsolódó: „A jövőn próbálok gondolkodni” – Közeli Benedek Miklóssal

– Lehet, de a művész életstílusa akkor is más, mint az átlagemberé. Akkor is, ha a családban megpróbál normális polgári miliőt teremteni.
– Ez igaz. Este későn kerülök haza, reggel tovább alszom, a fiaimat sajnos ritkán látom. Néha hetekig az megy, hogy a kisebbiknek este adok egy álompuszit, reggel álmosan legfeljebb köszönésre telik, de a kapcsolatunkban nem ez a lényeg. Mindkét fiamat szabad embernek neveltük, és ezzel szerencsére sohasem éltek vissza. Természetes, hogy teljesítik a kötelességüket. A nagyfiam Tibor, a vízilabda-válogatott tagja, mellette egyetemre jár, történelem szakos. Edzésen napi nyolc órát tölt a vízben, és utána, ha kell, képes hajnali négyig tanulni a vizsgákra.

A kisebbik fiam Albert, első gimnazista. Ellentétben velem, imádja a középiskolát, lelkesen olvassa a görög klasszikusokat, latint tanul, ezenkívül másfél éve komolyan dobol, és újabban prózát is ír. Persze az, hogy két ilyen gyerekem van, százszázalékig a feleségem, Éva műve. A kedvükért, na meg azért, hogy én a színháznak élhessek, otthon maradt.

A nyugodt családi hátteret neki köszönhetjük, és kimondhatatlanul hálás vagyok neki.

Huszonnégy éve házasodtunk össze, a mi kapcsolatunkban is voltak hullámhegyek, hullámvölgyek, de a gyerekeknek ő volt a biztos pont.

Kapcsolódó: Interjú a 22 éves Benedek Tiborral a Nők Lapja archívumából

– Ez a beszélgetés Miklós napján jelenik meg. Hadd kérdezzem meg, hogy áll a nevével?
– Azt hiszem, annyiból igazi Miklós vagyok, hogy szeretek meglepetéseket szerezni a családomnak.

Furdalt a kíváncsiság, hát felhívtam a feleségét és megkérdeztem, legutóbb milyen meglepetésben volt része.

– Karácsony táján van a születésnapom és a névnapom is – mondta –, így akkoriban sok ajándékot kapok. Tőle rendszerint olyasmit, ami szép, ám drága, így biztos nem venném meg magamnak, de titokban vágyom rá. Tavaly egy csodaszép szecessziós gyertyakoppintót kaptam. Olyan kedves ajándék ez nekem, hogy ha ránézek, mosolyognom kell. De mind a három fiúra igaz, hogy sokat töprengenek azon, mivel tudnának örömet szerezni, mi volna igazi meglepetés.

– Két fia közül melyik hasonlít jobban az apjára?
– Külsőre inkább Tibor, de mindketten sok tulajdonságát örökölték.

– Például?
– Ugyanolyan maximalisták, mint az apjuk. Ha csinálnak valamit, annak a legjobbnak kell lennie. A férjemnek most van egy főiskolás osztálya. Én csak azt látom, hogy állandóan olvas, jegyzetel, készül az órákra, mert ott is a tőle telhető legtöbbet igyekszik nyújtani.

– A színház és a főiskola mennyire tölti ki az életét?
– Teljesen.

– Akkor a házimunkában, főzőcskében nemigen számíthat rá, ugye?
– Hát főzni, azt tényleg nem szokott, de jó étvággyal megeszi a fiúkkal együtt, amit én csinálok.

– A színházi gondjait megosztja önnel?
– Igen, kíváncsi a véleményemre, aztán legjobb belátása szerint dönt.

– A férje sikere mennyire fontos önnek?
– Nagyon. Hiszen befolyásolja a hangulatát, az egész napját, az életét. Én remek színésznek tartom, természetesnek veszem, hogy sikere van, mert teljes odaadással dolgozik. Ebben egyformák vagyunk, és a magam módján igyekszem ezen a nehéz pályán segíteni.
Nagy Emőke
Nők Lapja 1994/48. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Benedek Miklós – Fotó: Falus Kriszta / Nők Lapja-archívum

Megjelent a Nők Lapja 75 évkönyv bookazine! A linkre kattintva meg is rendelheted!