Kérdés: Négyéves fiúunokám ismeretlen környezetben visszahúzódó, a megszokottban viszont szellemileg és fizikailag egyaránt élénk. Körülbelül három-négy hónappal ezelőtt a menyem a frissen vásárolt hajnyíró géppel véletlenül olyan mélyen belenyírt a kis unokám hajába, hogy végül a kicsit le kellett kopaszítani. Amikor ezt a fiam – munkából hazatérvén – meglátta, a tar koponyára egy spontán negatív megjegyzést tett. Mindezt csak elmondásból tudom, egyébként a menyem és a fiam elég szűkszavúak. Az eset óta az unokám állandóan sapkában van, pedig a haja már alaposan megnőtt. Sapkátlan fejét mindenki előtt annyira szégyelli, mint valami meztelenséget, csak az édesanyja a kivétel. Sapkában jár óvodába és a rekkenő hőségben is úgy alszik, még a játék kedvéért sem veszi le; imádja a férjemtől kapott motoros sapkát, de ezt is a sapkára húzza. Kínomban már arra is gondoltam (nemrégiben hosszabb időt töltött nálunk), hogy amikor alszik, a sapkát „elviszi a cica”, hiszen egy macska tényleg átjár a kerti házunkba. De ezt nem mertem megtenni, mert attól tartok, hogy némelykori görcsös dadogása esetleg állandósul. Igen ritkán ugyanis, de előfordul, hogy szinte dadogva, görcsösen és nehezen tudja a mondanivalóját megkezdeni. Egyébként ő az édesanyjával otthon van, bár félnapos óvodába is szívesen jár. Édesapjához is erősen kötődik, sok a közös családi program. Még nem mondtam, hogy a fiamék külföldön élnek, most csak hosszabb látogatásra voltak nálunk. Külföldön már fordultak pszichológushoz, de a szakember az időnkénti dadogást ötéves korig nem tartotta veszélyesnek, a sapka-ügyre pedig nem is reagált. Önnek mi a véleménye? Mi lehet a dolgok hátterében, és mi a teendő?
Válasz: Egyetértek a külföldi kollégával abban, hogy ebben az életkorban az efféle – és az ezekhez hasonló – tünetek jönnek és mennek a gyerekeknél, viszonylag gyors váltakozásban. Ha azonban a tünetek túlzottan tartósnak bizonyulnak,
elgondolkodnék azon, hogy ne küldjem, ne vigyem-e a gyereket oldó játékos terápiába.
Amennyire ez a távolból megítélhető: mind a két tünet (mert ezek neurotikus, ideges feszültség tünetei) szorongást jelez. Mégpedig valamivel nagyobb szorongást, mint amelyet minden kisgyerek nap mint nap átél. Hiszen, amit nem értünk, az szorongást kelt; a kisgyerek még sok mindent nem ért maga körül a világban. Azt is tudnunk kell, hogy minél értelmesebb és érzékenyebb egy kisgyerek, annál jobban „tud” szorongani. Unokája ráadásul visszahúzódó, befelé forduló, introvertált alkatúnak látszik. Ez a beállítódás is kedvez a szorongás kialakulásának. S ez a kisfiú ráadásul „idegen” környezetben, külföldön él (bár az nem egyértelműen derül ki leveléből, hogy tényleg idegen, anyanyelvétől eltérő nyelvet beszélő környezet veszi-e körül, vagy édesanyja is külföldi és így ő és ők „otthon” vannak az anyanyelvi közegben).
Sok gyerekben már maga az addig ismeretlen – feltehetőleg elektromos, berregő – hajnyíró gép is szorongást kelt, amint láthatatlanul és követhetetlenül a fején csúszkál, hát még a „baleset”, amely az anyában feltehetőleg riadalmat keltett (s erre a gyerekek nagyon érzékenyek). Aztán még a következmény: le kellett kopaszítani! Sok gyerek retteg a hajnyírástól.
Egy pillanatig el is gondolkozom: vajon tényleg le kellett-e a kisfiút kopaszítani.
Biztos csúnya volt a belenyírt folt, de mégis… Nem tiltakozott ellene a gyerek?
És az életkor. Az ötödik év felé haladva a gyerekek az első, hangsúlyozottan erotikus feszültséggel telített korszakban lépnek. Lehet, hogy ez szavakban is megnyilvánul – „ha nagy leszek, anyukámat veszem feleségül”, „apukámhoz megyek férjhez” stb. – lehet, hogy csak magamutogatásban vagy a másik iránti kíváncsiskodásban, de esetleg abban sem csak tudatos vagy féltudatos fantáziában (és éppenséggel fokozott gátlásosságban)! Ilyenkor egy kisfiú számára a szeretett apa különösen érzékenyen átélt személyiség: megmarad a szeretet, de megerősödik a féltékenység. Megmarad az azonosulás vágya – „olyan akarok lenni, mint ő” –, de kiegészül a helyébe lépés vágyával is – „én akarok ő lenni”. Mindez fokozza a gyerekek érzékenységét az apai megnyilvánulások iránt. S egy-egy ártatlan gesztus vagy szó, megjegyzés, a fantázia-áramlásban eredeti jelentését jóval meghaladó jelentőséget kaphat.
Helyesen tette, hogy nem vitette el a cicával a sapkát.
A kisfiú jelenleg az úgynevezett klónusos dadogás tüneteit produkálja, vagyis görcsös erőfeszítéseket tesz, hogy el tudjon kezdeni beszélni (nem pedig megismétel szótagokat, mint az úgynevezett tónusos dadogás esetében). Azt hiszem, a jelenlegi legfőbb teendő, hogy ne figyelmeztessék, ne javítgassák. A figyelmeztetés, a fegyelmezés és a „tökéletesség” megkövetelése (egy kicsit a tökéletességre való törekvést látom a kopaszra nyírásban is) erősítheti a kudarcoktól való félelmet, szorongást, és ezzel a dadogás tünetét.
Szakértők szerint a dadogás is egyfajta rejtőzködés – „nem akarom kimondani”, „nem akarom megmutatni magam” – ugyanúgy, mint a sapka felhúzása.
Oldott, laza, játékos légkörben, ahol a minden esti mese (valamelyik szülő által mondott, lehetőleg fejből mesélt, esetleg általa kitalált és semmiképpen sem képernyőn nézett mese) napról napra feloldja a szorongásokat és vigasztalást, erősítést nyújt, remélhető, hogy a tünetek előbb-utóbb enyhülnek, majd elmaradnak. A negatív megjegyzések kerülendők!
És a szülők helyében én elgondolkoznék azon, hogy a mi „szűkszavúságunk” – és esetleges beszédbeli túlzott igényességünk – miként hathat gyerekünk beszélőkedvére. Könnyű-e nálunk otthon megszólalni? Szoktunk-e oldottan, lazán fecsegni, netán étkezés közben vagy máskor?
Nők Lapja 1998/46. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
