Kérdés: Unokáim ikrek: egy fiú, egy lány. A fiamék elváltak, a gyerekek az édesanyjuknál maradtak. A kapcsolatom nagyon jó velük, a menyemmel is. Sokszor én megyek a gyerekekért az óvodába. Azt kérdezem, helyesen jár-e el az óvó néni, illetve járnak-e el az óvó nénik, amikor szét akarják választani a két testvért. Szemrehányást tesznek nekik, miért játszanak együtt, miért fogják meg egymás kezét, és így tovább. Ők rendkívül ragaszkodnak egymáshoz, keresik egymást, ami természetes is szerintem. Amikor a foglalkozásnak vége, és következik a játék, a fiú autóval játszik, a kislány babával. „Gyere, ültesd fel, Trixi, a babádat az autóra, majd én hazaviszem” – mondja a fiú. Erre az óvó néni: „Játsszál te csak a fiúkkal!” Közös játékok alkalmával, például körjátékban, amikor a gyerekek egymás kezét fogják, ők nem állhatnak egymás mellé, és nem foghatják meg egymás kezét. Miért? – kérdezem én, hiszen testvérek, méghozzá ikrek. Majd úgyis eljön az ideje annak, amikor szétválnak útjaik. Sokszor előfordul, hogy emiatt nem akarnak óvodába menni. „Mert majd az óvó néni nem enged egymással játszani minket!” – mondják, és sírnak, üvöltöznek, előfordul, hogy úgy kell őket behúzni, bevonszolni az óvodába. Az óvónők meg is mondták a menyemnek: az a céljuk, hogy szétválasszák a gyerekeket. Ön szerint helyesen járnak el? Tényleg így kell nevelni az ikreket? Nem inkább örülni kellene annak, hogy a testvérek szeretnek együtt lenni, és jól tudnak együtt játszani?
Válasz: Biztos vagyok benne, hogy itt félreértésről lehet szó. Egypetéjű – és így mindig egynemű – ikrek esetén gyakran előfordul, hogy az egyik lesz a domináns, az uralkodó kettejük közül, és a másik egyre jobban visszahúzódik, magába fordul, hagyja, hogy mindent a másik csináljon helyette (kapcsolatokat is ő építsen). Ilyenkor javasolni szokták, hogy az iskolába lépő gyerekek kerüljenek külön osztályba, hogy megszűnjön ez az áldatlan állapot, a második helyre szorult iker is magára találjon, és fejlődésnek indulhasson. Ezen a szülők sokszor nagyon csodálkoznak, érthetetlennek tartják, de kétségtelen, hogy – legalábbis a számon tartott és általam ismert esetekben – ez a szétválasztás jó hatású, és sikeresen orvosol egy kialakult káros és károsító helyzetet.
Itt azonban nem erről van szó.
Először is, unokái kétpetéjű ikrek, amit a különneműség egyértelművé tesz. Amennyire a leírásból látszik, nincs is különösebb dominancia-probléma a gyerekek között. Másodszor, óvodások egy óvodai csoportban. Tehát még nem iskolások. A különválasztás a fent emlegetett egypetéjű ikrek esetében is inkább csak az első osztálytól javasolt, ha lehetséges.
Óvodai csoportban még akkor sem lehetne és szabadna úgy eljárni esetükben, ahogy az ön által leírt óvónők teszik,
ha történetesen egypetéjű ikrek volnának, hangsúlyos dominanciával, de nem volna mód arra, hogy külön óvodai csoportba járjanak. A folytonos rászólás, az erőszakos el- és kiszakítás (az együttes játékból), valamint a kényszerítés más módjai semmiképpen nem volnának célravezetőek ebben az önökétől eltérő esetben sem! Itt meg éppen azt láthatjuk, hogy a gyerekek önállóak; külön-külön is elkezdenek játszani, a kisfiú autóval, a kislány babával. (Aztán, nagyon helyesen és jó fantáziával, egyesítik a játékot.)
Azt meg aztán végképp nem értem, hogy miért kellene egy óvodás fiúnak „csak fiúkkal” játszania?
Hiszen az óvodás korosztályt éppen az jellemzi, hogy még keverednek a játékban a fiúk és a lányok, és csak majd az első osztályokban válnak szét a fiú- és lánycsoportok egyre határozottabban. (Nem szólva arról, hogy a családban ez a szétválás általában nem is következik be, s egy jó óvodának – de még egy jó iskola kezdő osztályainak is – minél inkább a családra kellene hasonlítania.)
Ebben az esetben – amennyire ez a távolból megítélhető – tökéletesen önnek van igaza abban, hogy örülni kell, hogy a testvérek – akik történetesen ikrek – szeretnek együtt lenni, ragaszkodnak egymáshoz, és jól tudnak együtt játszani. Sőt! Azt kell mondanom, hogy a gyerekeknek van igazuk, amikor sírnak, üvöltöznek, és nem akarnak el- vagy bemenni az óvodába, ahol nem engedik egymással játszani őket, ahol nem foghatják egymás kezét a kézfogós körjáték alkalmával.
Az óvodásnak még nagyon fontos az érzelmi biztonság
(ezért visznek be magukkal az óvodások olyan sokszor valamiféle hazulról hozott tárgyat, kis állatot, kis autót az óvodába, mert ez számukra a biztonságot adó otthon, a család egy darabja). Ezt az érzelmi biztonságot keresik és találják meg ezek a testvérek, ezek az ikrek egymásban, s ezt a lehetőséget az óvodának inkább óvnia és pártfogolnia kellene, nem szétrombolnia.
Ráadásul: az apa elhagyta ezt a családot – vagy legalábbis a szülők elváltak –, így még fontosabb érzelmi lehetőség, hogy az ikrek egymásba kapaszkodhassanak, egymás felé fordulhassanak játékukban. Természetes, spontán gyógyulást hozhat ez az érzelmi többlet az apa elvesztése után, éppen ezért fokozott védelemre szorul.
Arról, hogy az iker gyerekekkel mi történjék egy intézményben – tehát például az egypetéjű ikrekkel az iskolában, netán az óvodában –, erről a szülő, és csakis a szülő dönthet az iskola, a nevelési tanácsadó, vagy más intézményhez tartozó szakember javaslata alapján. Sem az iskolának, sem az óvodának nincs joga arra, hogy beavatkozzon családi viszonylatokba, például az ikrek egymáshoz fűződő kapcsolatába. Az óvónők nem tűzhetik ki azt a célt – mint láttuk, egyébként teljesen szakszerűtlenül, félretéve valamiféle ikrekről szóló írást, vagy szóbeli továbbképzést, tájékoztatást –, hogy az ikreket egymástól a fent leírt módon „elválasszák”.
Nők Lapja 1999/36. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
