Kérdés: A nagyobbik lányom tizenkét éves, a kisebbik kilenc. Két éve hármasban élünk, elváltam. De már régebben is gondot okozott nekem, hogy időnként ugyanúgy ordítozok a gyerekekkel, mint annak idején anyám velem és a nővéremmel, amit úgy utáltam. Ennek az ordítozásnak az a sajátossága, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Időnként a nagyobb problémákat is nyugodtan meg tudjuk beszélni, máskor, ha fáradt és ideges vagyok, a legkisebb dolog is kiválthatja belőlem. Ilyenkor a nagyobbik összehúzott szemmel néz rám, a kisebbik összerezzen, kiszalad, ha utána megyek, sírni kezd. Anyám is elvált, ő is egyedül nevelt minket, és most félek, hogy egyre jobban hasonlítani kezdek rá. És akkor az én gyerekeim is úgy fognak rettegni az én kiszámíthatatlanságomtól, ahogy mi rettegtünk az övétől. Elhatároztam, hogy az új évben nem ordítozom többet. Egyszer sem. Sikerülhet-e ilyesmi? Már arra is gondoltam: egyszer megbeszélem velük ezt az egészet. De aztán: félek őket ilyesmikkel terhelni.

Válasz: Én a maga helyében nem kötném ilyen szorosan az új évhez ezt az időpontot. És nem mondanám azt, hogy „egyszer sem” fogok ettől kezdve ordítozni. Azt határoznám el, hogy elkezdek odafigyelni ezekre a helyzetekre, és rendszeresen próbálkoznék azzal, hogy ne jussunk el az ordítozásig. Ha aztán mégis ordítok, nem törnék le, hogy „úgyse megy”, hanem úgy gondolnám, hogy még nem megy, természetesen, de próbálkoznék tovább és remélném, hogy lassan, lassan oldódik és enyhül a dolog.

Igen, feltétlenül beszélgetnék erről a gyerekekkel. Elmesélném, hogy én annak idején hogy voltam ezzel, mint gyerek (de persze nem szidalmaznám a nagymamát, az ő nagymamájukat, bizonyára voltak jó tulajdonságai is, gondoskodott, felnevelte magukat, nem kis erőfeszítéssel, és talán, remélem, azért jó emlékei is maradtak). És beszélnék arról, hogy vagyok ezzel manapság, mint az ő mamájuk, mi zavar engem ebben a dologban… Ezzel megadnám a sanszot, hogy amikor legközelebb ordítozni kezdek, rám szólhassanak: -Anyu!… – és hozzáfűzhessék, amit még mondani akarnak.

Sokszor beszéltünk már róla, hogy a gyerekek nagyon megértőek ezekben a dolgokban, ha szóba állunk velük, és az ilyesmi nemhogy rontaná kapcsolatunkat (netán tekintélyünket), hanem megerősíti, bensőségessé teszi.

Igaza van, hogy az ilyesmin változtatni nehéz, lassan megy. De nem lehetetlen. Éppen ezért nem szabad egyetlen időponthoz kötni, nem szabad kimondani, hogy „soha többé”. De biztos vagyok benne, hogy a dologra fordított figyelem meghozza a maga eredményét

Nők Lapja 1997/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images