Kérdés: A lányom második gimnazista. Jó tanuló. Mindig is az volt. De nagyon érzékeny gyerek, és mióta kamaszodik, a legkisebb igazságtalanságot (vagy amit ő annak érez) sem bírja elviselni. Volt egy kedvenc tanárnője, aki családfenntartó lévén, nem tudott a tanárifizetéséből a családjával megélni, és ezért más pályát választott. A helyébe lépő tanárt a lányom – és az egész osztály – nagyon kritikusan fogadta. Ez biztos rosszulesett neki. Mindenesetre vége szakadt az órai jó beszélgetéseknek és a szívesen tanulásnak. Amikor a lányom ezt szóvá tette az órán, az új tanár nem mutatott sok megértést. – Én pedig így csinálom! – mondta. Amikor aztán néhány hét múlva a lányom hármast hozott haza, megindult a háború köztük. Kétszer megpróbált javítani, de négyesnél jobbra nem tudott felelni. Ezután beszüntette a tanulást. Közölte velünk, hogy ez a tantárgy nem számít bele a leendő felvételi pontszámai közé, megbukni meg úgyse fog. -Nem tanulok neki! – mondta és mi persze elmondtuk, hogy nem neki tanul, meg amit még ilyenkor egy szülő mondhat. De ő megmakacsolta magát. Most mit csináljak? Próbáljam rábeszélni, próbáljam rászorítani, hogy ezt is tanulja? Fázom ettől a gondolattól, nincs kedvem hozzá, soha nem volt szükség ilyesmire. Bízzam rá? Legyen az ő dolga?

Válasz: Igen. Bízza rá. Legyen az ő dolga – legyen az ő dolguk. Érzékeny, értelmes – mint ma mondanák: az érzelmi intelligenciában is erős – gyerekekkel (többnyire lányokkal) gyakran előfordul, hogy egy tanárváltást megsínylenek, teljesítményük is leromlik. (Még rosszabb hatású lehet az iskolaváltoztatás.) Ilyenkor a nagy tapasztalatú, jóakaratú, türelmes – és a gyerekek alkati és életkori sajátosságaiban némileg járatos – tanár sokat tehet a feszült, konfliktusos helyzet feloldásáért.

Ismertem olyan tanárt, aki hasonló helyzetben meghívta magához a szertárba beszélgetésre azt a négy-öt hangadó gyereket az osztályból, akikkel a legtöbb összeütközése volt. Itt, barátságos munkahelyi teázgatás közben beszélték meg a dolgokat egymást követő négy-öt alkalommal. Volt persze ereje – lelki ereje – végighallgatni elődje dicséretét. És tudta, hogy mindez az indulat, ami ebben az új osztályban felé irányult, nem neki szól elsősorban, hanem a helyzetének. E beszélgetések nyomán valódi változás következett be az osztály, az órák légkörében.

Ebben az esetben több apróság nehezíti a kibékülést. Az egyik, hogy az osztály szembeszegülésére az új tanár is szembeszegüléssel válaszolt. Aztán: hogy úgy látszik, jegyekkel büntet – az osztályzást is bevonja a küzdelembe. Ha ez tényleg így van, és nemcsak valamilyen szerencsétlen véletlen a két négyes egymás után az eddigi jó tanuló életében, illetve ha másoknak sikerül ötösre felelni, akik hamarabb válnak „hűtlenné” a régi tanárnőhöz, akkor sajnos nem mondhatok mást, mint azt, hogy igaza van a gyereknek! Még ha a „nem tanulok neki” nem is valami „okos” megoldás felnőtt fejjel gondolkodva.

Persze ilyenkor, ha az iskola erre alkalmas, a szülő elgondolkodhat azon, hogy más szülőtársaival együtt hogyan keresse fel a tanárt, hogyan kérjen esetleg egy beszélgetést, közösen az osztályfőnökkel, amelyben megpróbálják ezeket a feszültségeket oldani vagy éppen feloldani. Iskolája válogatja, hogy hol van erre lehetőség és hol nincs.

De ha erre nincs lehetőség, a magam részéről a dolgot az itt leírt esetben a gyerekre, a gyerekekre bíznám. Persze, velük is megpróbálnék minderről beszélgetni.

 Nők Lapja 1997/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images