Kérdés: A kisfiam hatodikos, tizenkét éves. Az iskolával eddig elégedettek voltunk. Másfél éve azonban a hatodik osztály befogadott egy addig magántanuló kisfiút, nevezzük Bercinek. A fiam osztályfőnöke, akit mindannyian nagyon szeretünk, elmagyarázta nekünk, segíteni kell ezen a kisfiún, hogy be tudjon illeszkedni az életkorának megfelelő közösségbe. Nem titkolta el, hogy a kisfiú idegrendszeri panaszok miatt kezelés alatt állt, de azt mondta, állapota jelentősen javult, s orvosai kérték az osztályközösségbe fogadását. Berci tényleg értelmes, bár rettenetesen feledékeny, időnként furcsán felvihog, máskor mintha nem is volna jelen. Én úgy tapasztaltam, hogy mindennek ellenére a gyerekek megértően és segítőkészen fogadták. Persze már a kezdet kezdetén voltak köztünk, szülők közt olyanok, akik berzenkedtek Berci befogadása ellen, és féltették ezt a jó osztályt. Én nem tartoztam közéjük. Két-három hónap múlva, Berci első dühkitörése után nehezedett a helyzet. Szünetben hátulról ráugrott az egyik fiúra, lerántotta a földre, és fojtogatni kezdte. A többiek elrángatták onnan, levitték a tanáriba, hamarosan jött egy orvos, injekciót kapott tőle, és néhány napig nem jött iskolába. De ettől kezdve a gyerekek egy része félt tőle, másik része pedig „vigyázott ”, nehogy ilyesmi előfordulhasson. Megváltozott a hangulat is körülötte, és ettől egyre rosszabb állapotba került. Világos, hogy jelenléte az osztály számára nagy tehertétel. De vajon neki jó, hogy a tőle félő és rá dühös, így őt érzelmileg kirekesztő gyerekek között van? Ha senkinek nem jó egy ilyen állapot, miért kell fenntartani?

Válasz: Én is helyeslem azt, hogy bizonyos fokig sérült, netán beteg gyerekeket egy egészséges osztályközösség befogadjon. Meglehetősen pontosan kell azonban tudnunk – elsősorban az osztályfőnöknek, a tanároknak -, hogy mire vállalkozunk ilyenkor, és fel kell mérnünk, hogy vajon van-e megfelelő szakértelmünk vagy segítőtársunk, ha kell, tárgyi felszerelésünk ehhez a befogadáshoz. És természetesen nagyon nagy mértékben szükség van ilyenkor a befogadott gyerek szüleinek együttműködésére, akik az iskolát – és a többi szülőket is – megfelelő tájékoztatással látják el, elmondják, hogy milyen utat járt be eddig a gyerek, ismertetik a tanárokkal és szülőkkel az eddigi zárójelentéseket, és megadják ezek értelmezését. Felkészülünk arra, hogy mi várható, és cselekvési terveink vannak az esetleg bekövetkező nehéz helyzetekre.

Azt hiszem, hogy a fenti kérdés teljesen jogos. Két oldalról világítható meg a válasz. Ha a gyerek alkalmas erre a befogadásra, akkor ez nemcsak neki lesz jó, hanem nagy hasznára lesz az osztály többi gyerekének is, akik számára lehetőséget ad a segítségnyújtásra, a szolidaritás érzésének felébredésére, megtanítja őket, hogy milyen értékek rejtőzhetnek valakiben, aki esetleg mozgásában vagy tevékenységében korlátozott, átélhetik az együttműködés sikereit, örömét. Az érzelmi és az erkölcsi nevelésben – amelyik nem elveket prédikál, hanem gyakorlatot valósít meg – nagy jelentőségű az ilyenféle befogadás, és ennek fejlesztő hatását a többi gyerekre ma már a világ sok iskolájában nap mint nap átélhetjük. És ebben az esetben természetesen a befogadott számára is nagy jelentőségű, hogy egy ilyen közösség tagja lehet. De a dolog másik oldala az, hogy ha akármilyen okból ez a befogadás sikertelen – esetleg, mint itt, olyan feladatot vállalunk fel, amellyel nem tudunk megbirkózni -, akkor nemcsak az osztály kerül nehéz, esetleg kezelhetetlen helyzetbe, hanem a befogadott is. Továbbsérül, s ahelyett, hogy segítenénk rajta, csak ártunk neki.

Egyik esetben tehát mindenkinek jó lehet az effajta integráció, másik esetben senkinek a benne résztvevők közül.

 Nők Lapja 1997/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images