2009: ,,Gyerekkori álmom volt egy balatoni viskó” – Haumann Péter 4 tételben

Szegő András felejthetetlen cikkei a Nők Lapja archívumából.

Idén, a 60. születésnapunk kapcsán sokat forgatjuk a régi, bekötött lapszámokat. Ott bukkantunk rá egy igazi nyári címlapra. Egy piros bikinis lány áll a Balaton partján, mellette egy csíkos matróztrikós férfi ül. Egy valódi „tengeri medve”. Arra gondoltunk, negyven, pontosabban negyvenegy évvel később újra meg kellene csinálni ezt a címlapot. De ki legyen a „tengeri medve”?

Egy telefon

Ugyan ki lehetne az a „vén tengeri medve”, aki valójában se vén, se tengeri, se medve, mégis nagyon markáns, nagyon szerethető, karakteres, aki lehetőleg szakállas, mégis ott a sorsa a vonásaiban? Ezen töprengünk a szerkesztőségben, amikor eszembe jut Haumann Péter. Gyorsan odasurranok a telefonhoz értekezlet közben, és suttogva felhívom.

– Mondd, most éppen van szakállad?

– Persze. Idővel ez lett a természetes állapot nálam. Levágni csak ahhoz szoktam, amihez más többnyire növeszt. Vagyis én szerephez borotválom le, ha szükséges, míg mások szerep miatt növesztik, ha az kell. Egy kicsit ezen a téren is tehát kontrában járunk. De, ha levágom, akkor is alig várom már, hogy megint visszanöveszthessem. Azt is lehet mondani, hogy amikor az embert kezdi elhagyni az ereje, akkor ilyen szőrökkel veszi körbe az arcát, hogy annál is ijesztőbb legyen. Hogy azt a látszatot keltse, hogy van még benne erő, meg méltóság…

– Meg lehet húzódni mögötte?

– Tudod, mit? Lehet, hogy ez is benne van! Lehet, hogy bár öntudatlanul, de ezt csinálom… Vannak bizonyos állatfajták, akik, hogy elrettentőbbek legyenek, fölfújják, felborzolják a szőrzetüket, tollazatukat… Igen, talán anélkül, hogy tudnám, egy ősi ösztön lehet: hogy amikor kezd az erőm csappanni, akkor valamivel kipótolom. Hogy mégiscsak tűnjön már erősnek, tekintélyt parancsokénak ez az ember, aki a szakáll mögé van ragasztva, vagy odanőtt…

– Igen, igen, igen, csak éppen miközben úgy csinálsz, mintha szemérmesen bujkálnál, te vagy talán a legbátrabb, leggátlástalanabb, legpimaszabb, önmagát leginkább, leghetykébben kitáró művész… Tudom, hogy olyan zseniális színészek csodálták ezt benned, mint Gábor Miklós vagy Psota Irén…

– Kár, hogy ezekről nem tudtam, mert talán átsegíthettek volna néhány válságos időszakomon… Nem tudom… Mert mindig is hiányzott az élethez, a teljesség megéléséhez a bátorságom, a magabiztosságom, az önbizalmam… Mert görcsösebb vagyok, gátlásosabb… Ahogyan öregszem, egyre jobban elfog egy „Petya”-érzés. Egy gyerekkorom óta bennem élő „Petya”. Az a tengely, amelynek az értelmében az összes többi, az ezen kívül álló mozog, létezik, szuszog, elfárad, dereka van, lába van, zokni és dagadt bokája… És egyre inkább egy ilyen „Petya” van belül, és nem tudok már tekintélyes lenni, pedig mindig szerettem volna. Már késő…

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ez is érdekelhet