2009: ,,Ha egy állatot befogadsz, az emberekhez is közelebb kerülsz” – Hegyi Barbarával a kutyamenhelyről jövet

Szegő András felejthetetlen cikkei a Nők Lapja archívumából.

– Kuutyáktól jövök! – hadarja a maga sajátos szenvedélyes-érdes hangján, a szavak első magánhangzóit erélyesen megnyomva, ahogyan kilibben autójából a Vígszínház mögötti parkolóban. – Éérti, Szegő úr?! Kuutyamenhelyről egyenesen… És ott nem aszfaltozott út van… Nagyon nem! Hát attól ilyen sáros a csizmám! Nem kell olyan döbbentnek lenni emiatt!

Pedig, ha tudná, hogy nem emiatt vagyok, mi több, emiatt az életben nem volnék döbbent. Észre sem veszem, részben azért, mert nem látom, másrészt, mert akkor sem venném észre. Sokkal inkább lenyűgöz, ahogyan megérkezik Hegyi Barbara. Persze később is mindig nagy erővel hat, de ahogyan feltűnik, berobban, annak külön nyomatéke van.

– Jöjjön! – int, és siet előre a színházba. A portán leáll, vált néhány szót az ottaniakkal. A lépcsőházban összefutunk pár díszletezőfiúval, velük is kedélyesen elbeszélget. – Ugorjunk fel a társalgóba! – javasolja, és már száguldunk is felfele, pontosabban száguldanánk, ha nem ütköznénk kollégákba. De beleütközünk, és, ha már így alakul, akkor Eszenyi Enikővel a mai előadásról, Kern Andrissal egy tegnapi tévéműsorról, Kamarás Ivánnal egy közös ismerős most született gyerekéről vált néhány mondatot. Lukács Sanyival pedig arról, hogy… na, de ez már igazán nem tartozik ide… (Majd inkább személyesen elmondom annak, akit érdekelne…) Mire a társalkodó pultjához érünk, a közeli és távoli környéken minden róla szól. Nem azért, mert középpontban akar lenni, ő ilyen. Nem póz, nem szerep ez, hanem valami különös belső sugárzás. Hevület. A lélek csillanása.

Most, a kutyamenhelyről jövet dúlt, izgatott, önmagához képest is heves.

– Felkavaró élmény volt! Egészen megdöbbentő! Egyrészt megható látni a sok gazdára, gondoskodásra és mindenekfelett szeretetre vágyó kutyát, másrészt mélységesen felháborító szembesülni azzal az emberi cinizmussal, ami ahhoz kellhet, hogy utcára tegyenek, sorsukra hagyjanak aranyos, imádni való állatokat. Mert nem csupán kutyákról van szó! Láttam a menhelyen megunt, fölöslegessé vált mosómedvét, nyuszikat, emukat is. Nem tudok más kifejezést használni: ez gyalázat!

– Persze ebben tökéletesen igaza van, csak azt furcsállom, hogy ez ilyen heves indulatokat vált ki önből! Hiszen a napi életben tapasztalható, hogy egymással szemben is ilyen megbocsáthatatlanul felelőtlenek, lelkiismeretlenek, sőt, esetenként ellenségesek vagyunk…

– …és ezt fogadjuk el?! Hogyha egymással, akkor az állatokkal is?! Vegyük természetesnek?! Hát nem! Én ezt nem akarom, és nem is tudom így elfogadni!

– Tisztelem az eltökéltségét, de mondja, akkor mit lehet tenni?! Minden igazságtalanság, erkölcstelenség ellen hadakozzunk, minden disznóság ellen folytonosan lázadjunk?

– Nana, Szegő úr! Azokat a derék, rendes disznókat ebbe ne keverjük bele!

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!