Szegő András felejthetetlen cikkei a Nők Lapja archívumából.

Az időpont egyeztetése közben pillanatok alatt megtudom, hogy Détár Enikő épp törökülésben ül, hogy egy monológot tanul, azt is, hogy mi van és mi nincs éppen rajta (a részleteket ne firtassuk…), hogy milyen az időjárás feléjük (jó…), hogy milyen újságot olvasott minap (Nők Lapját…), és még jó néhány ehhez hasonlóan fajsúlyos dolgot, csupán azt nem, hogy hol és mikor is tudnánk találkozni. Kicsit zűrösnek érzem.

Néhányszor már találkoztunk. Annak idején egy kolléganőjével készítettem riportot valami éjszakai tévéfelvételen. Az ilyenkor szokásos izgatott nyüzsgés közepette egyszer csak megjelent Enikő retiküllel, sminktáskával, szatyorral – és, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, egy mózeskosárban a néhány hónapos kisbabájával. Letette, aztán időnként vele foglalkozott, időnként a tévéfelvétellel, mikor éppen mi volt a dolga. Semmi blügy-blügyözés, semmi kiborulás, semmi görcs, semmi menekülés a felelősség elől, hanem mindent annyira magától értetődően tett. „Most így alakult, akkor ekként oldjuk meg!” Ez akkor nagyon imponált nekem. Elmesélem. Meglepődik, hogy erre így emlékszem.

– Igen, három hónapos volt Zsebi… Ráadásul császárral szültem, tehát éppen hogy össze voltam toldozva-foltozva, amikor visszavettem a színházban a szerepeimet. Emlékszem, az első próbán egy táncjelenet közben láttam, hogy rémülten figyel az előadás rendezője. Kérdeztem, mi van, valamit rosszul csináltam? Á, dehogy, mondta, csak féltem, nehogy szétessél valahogy tánc közben! Ugyan, ütöttem el a dolgot mosolyogva, de az igazság az volt, hogy valóban feszült, sajgott, hasogatott még minden mozdulat!

– Akkor miért volt annyira sürgős visszatérni? Féltél, hogy esetleg más kapja meg a szerepeidet?

– Pontosan. Bennem mindig volt, van, lesz egy kóros önbizalomhiány… Valahogyan soha nem éreztem azt a biztonságot, hogy valami után nem kell kapni, valamit akár elengedhetek. Akkor sem hittem, hogy én egy akkora ász vagyok, akit majd biztosan megvárnak, amíg majd nagyobb lesz a gyerek, Ezért tértem vissza rögtön a színpadra, majd röviddel később elvállaltam egy meglehetősen sikamlós fellépést a Moulin Rouge műsorán… Én sem voltam benne biztos, hogy éppen ez való leginkább egy kismamának, de arra sem volt garancia, hogy adódik az életben még egy ilyen lehetőség…

– Mit gondolsz: az, hogy a pályád is merőben szabálytalanul alakult, hogy te minden porcikádban más vagy, mint amilyen egy színésznő lenni szokott, mennyiben alakította lényedet, egyéniségedet?

– Sokban. Biztosan nagyon sokban… Nekem valószínűleg mindenért többet kellett tennem, többet kellett bizonyítanom, mindent nehezebben és később értem el. Ebből is adódik, hogy mindenhez tíz körömmel ragaszkodom.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!