2009: ,,Köszönöm, hogy imádott…” – Fenyvessy Éva, a Hyppolit, a lakáj Terkája

Szegő András felejthetetlen cikkei a Nők Lapja archívumából.

98. életévét tapossa. Apám fjúkori mozibálványa. Amikor meglátom, próbálom fölfedezni az idős asszonyban a legendás színésznőt. És ahogy megszólal, megtörténik a mágia: Terkát hallom, a legendás, a felülmúlhatatlan „Hyppolit, a lakáj” című filmből. Ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a lejtés, ugyanaz a felnőttességben rejtett gyermeki kacérság! A művésznő: Fenyvessy Éva.

Barna kosztüm, krémszínű blúz, barna cipő, szolid smink, gondosan kifésült haj. Fejét kicsit megbiccenti, hunyorítva figyel egy kicsit, aztán felém lép. Kezet nyújt, hellyel kínál. „Üüdvözlöm! Már váártam…” – mondja kedvesen, elnyújtva az első magánhangzókat. Még mindig ugyanolyan! Ahogyan megelevenítette a szívére hallgató, érzéki kisasszonyt, ahogyan énekelte a film nagy lírai intermezzójában Gázon Gyulával, hogy „Köszönöm, hogy imádott, hogy reám így vigyázott!”, ahogyan keserű kacérsággal mondta álruhájában az autóban Jávor Pálnak, hogy „Ugye, most meglepődött?!” Egy darabka történelem, mese, legenda.

– Ugye meglepődött, hogy egy ilyen magamfajta vén csoroszlyát talál itt? – szegezi nekem a kérdést pajkos kihívással.

– Szó sincs ilyenről! Egy csodálatos, kortalan tündér ül itt mellettem! Tényleg fantasztikus!

– Ugyan, fiatalember! Ez legfeljebb csak a látszat! Ha jön valaki, akkor hosszú restaurációs munkálatokkal még valahogyan összekapom magam, de ahogy elmegy, magamba roskadok, és phuuuu, kiszáll belőlem a lélek, és egy halom szerencsétlenség leszek. Az az én igazi állapotom.

– Ezt nem hiszem el.

– Gondoljon arra, hogy én színésznő vagyok! Én ezt eljátszom!

– Ne reménykedjen! Ennyire nem jó színésznő! Ilyen jó színésznő nincs a világon!

– Nézne meg, amikor elmegy majd, és egyedül vagyok! Vagy inkább menjen el a moziba, és nézzen meg a Hyppolitban! A múltkoriban mondták a tévében, hogy valami bonyolult eljárással készült egy új kópia róla. Mutattak egy kis részletet, és meg kell mondjam, hogy nagyon szép volt. Szebb, mint az eredeti.

– Megszerezzem? Megnézné?

– Nem. Úgyis olyan sok a fájdalmas emlék… Ezért nem jó ilyen sokáig élni! Mindenki elmegy, aki csak jelentett valamit… Család, barátok, pályatársak… Drága uram, lassan negyven éve, a testvérem Voronyezsben maradt… a szüléimét még régebben elvesztettem. A barátaim is mind, már évtizedekkel ezelőtt. Kiss Manyika… Vele még együtt léptünk fel a Moulin Rouge-ban! Micsoda tünemény volt. Margit is… Persze, Dayka Margit… De vele az utóbbi időkben nem tartottuk valamiért a kapcsolatot… Mikor is halt meg?

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!