A színház legcsodálatosabb részét a közönség nem látja. Ez a kulisszák mögött van. Az öltözőben, a büfében, a díszlet mögötti homályban, ahová kitántorognak a színpadról a részegek, és józanok lesznek. Ahol föltámadnak a szíven szúrt halottak, ahol a színészek letépik verítékes arcukról a szakállakat és bajuszokat – s visszabújnak a hétköznapi életükbe.

Egy kivétel volt életemben, ahol ez a váltás nem volt ilyen éles: a híres Hamlet előadás, Gábor Miklóssal, melynek asszisztense voltam s több százszor láttam.

Shakespeare szelleme ott lebegett a színházban.

Ahogy Isten szelleme akkor is ott van a templomban, ha éppen nincs mise, a színházunk is valahogy szakrális hellyé vált.

Szellemet idéztünk s ez a szünetben, sőt még az előadás után is ott maradt, a homályba borult díszletek között.

-Janikám! – kiáltották az öltöztető szabónak, a büfében. – Telefonod van!

Jani, a szabó kezébe kapta a kagylót s azt kérdezte:

– Ki szólít?

Shakespeare nyelvén beszélt. Öntudatlanul.