Kilenc vöröskeresztes önkéntes járt nálunk a nyáron. A Riviéráról jöttek, a kis ékszerdobozországból: Monacóból. Fiatalok és negyvenesek, férfiak és nők. Akadt közöttük középiskolás, egyetemista, autószerelő és tűzoltó. Két hetet töltöttek itt, a csaknem negyvenfokos tikkasztó kánikulában. Istápolták az albán menekülteket Csillebércen, az angolaiakat Bicskén, dolgoztak az ingyenkonyhán és szociális otthonokban. Több láda ajándék is érkezett velük: ruha, tisztítószer, fehérnemű, tejpor, kakaó, csokoládé…
A Fővárosi Tanács Szociális Otthona — hirdeti merészen az ócska tábla az ócska kapun a kőbányai Kozma utcában. Szemben temető, szomszédban szeméttelep. Disznót nevelnek az udvarban — a levegő ettől még ózondúsabb —, hogy néha hús is kerüljön az öregek asztalára.
A földszintes, barakkszerű épületbe lépve egy pillanatra megszédülök. Az emberi ürülék átható bűze keveredik az izzadság csípős, félreismerhetetlen szagával. Ha itt naponta felsikálnának, s kétszer cserélnének ágyneműt, tán akkor sem lehetne ezt a fullasztó bűzt kiirtani. Az idős lakók egymás hegyén-hátán élnek. Kilenc ágy egy huszonöt négyzetméternyi helyiségben! A többi szoba is hasonló. Épp csak ki lehet éviekéin! az ágyak közötti szűk résből.
Fotós kolléganőm kedves, napbarnított arca szürke, vértelen. Rosszulléttel küszködik. Kezében remeg a fényképezőgép. Nekem ezer hangya szaladgál a fejemben. Ezek az emberek valaha szerettek, szültek, dolgoztak, ÉLTEK! Itt és így kell befejezni? Ezt merjük mi szociális otthonnak nevezni? Ilyen átkozottul szegények vagyunk? Keressük eközben a monacóiakat. Mit csinálnak itt a riviérai nyaralás helyett?
