Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsai a Nők Lapja archívumából.

Nemritkán találkozik az ember jó képességű és jó tartású fiatal anyukákkal – fiatal emberekkel akik kedvesen és jól bánnak gyerekeikkel, és mégis, egyszerre csak (sokszor a szemük is könnyes lesz bele) kifakad belőlük a panasz:

– Nem vagyok jó anya! Idegesít a gyerekem!

Vagy:

– Alig vártam, hogy megszülessen, és most mégis üvöltök vele!

– Néha, mintha a hajamat húznák, de belülről! Még és még mond és akar valamit, úgy érzem, nem bírom tovább…

– A véremet szívja! Semmi se elég neki!

– Szerintem bennem van a hiba! Ha érezni kezdi, hogy idegesít, akkor annál jobban rám mászik, hogy szeressem, és neki van igaza! De olyankor nem megy! Csak még jobban idegesít! Mit mondjak neki? 

Mielőtt megpróbálnánk egyet-kettőt szemügyre venni a panaszok sokféle lehetséges oka közül, szögezzük le: a gyerekek bizony tudnak idegesítőek – sőt: nagyon idegesítőek – lenni. Különösen, ha viszonylag kis helyre vannak bezárva (és újabban épült lakásaink mind ilyenek).

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!