Müller Péter bölcs meglátásai a Nők Lapja archívumából.

Elmesélem életem legsötétebb élményét. Hatvanhat évvel ezelőtt történt, de ha felidézem, ma is sírni tudnék. És olyan csúnya, pusztító dühöt érzek, hogy nem ismerek magamra. Időközben átéltem a második világháborút, később a forradalmat, meg is sebesültem, de minden borzalmas emlékem semmi ahhoz képest, mint amit ott – a színházban – átéltem, hatesztendős koromban.

Félek, hogy le se tudom írni.

Szóval ültünk a Katival a Lakner bácsi gyerekszínházában.

(Kati a szerelmem volt – de ez most lényegtelen.)

Szóval ültünk a színházban, fogtuk egymás izzadt kezét, és lázasan figyeltük az előadást.

Hogy mit adtak, arra nem emlékszem.

A Katira sem nagyon.

Csak arra, hogy az egyes számok után egy bácsi megjelent a színpadon, bekonferálta a következő számot, és amikor kiment, egy pillanatra megállt a függöny előtt, fölemelte a mutatóujját, biztatóan kacsintott, s azt mondta:

-Jön aló!…

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!