Müller Péter bölcs meglátásai a Nők Lapja archívumából.

Minden barátom fiatalabb, mint én. Nincs jelentősége. Észre sem vesszük. Sem ők, sem én.

Van azonban egy dolog, egyetlen dolog, ami miatt sohasem érthetjük meg egymást!

Én megéltem a második világháborút – ők nem.

Nem tudják, mi az, amikor a világ recsegve-ropogva összeomlik, házad, otthonod összedől, szüleid elpusztulnak, ismerőseidet, barátaidat megölik, hullák, sebesültek, villanydrótok a földön, nincs áram, víz, ennivaló, meleg – csak „tél és hó és halál”. Nem tudják, milyen a világvége.

Én tudom. ’56 semmi volt hozzá képest. Bár ott sebesültem meg. De nem volt például légitámadás: óriási különbség! A háború előtt, kisfiúként, mindig az égre néztem, ha imádkoztam. Utána soha! Isten nem lakik az égen!

Megszoktam, hogy az égből csakis pusztulás jön, apokalipszis: szőnyegbomba, gyújtóbomba, földet pásztázó gépfegyvertűz. Hallod a közeledő tompa mormogást, egy láthatatlan kozmikus, gonosz hatalom kéjes sivítását, hallod, amikor a sikoly haláldallá mélyül, aztán jön a mindent megrendítő, tompa dörrenés, remegés, összeomló házak recsegő puffanása – s amit utána gondolsz, még csúnyább: boldog vagy, hogy nem te haltál meg, hanem a szomszédod.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Még több bölcs gondolat a folytatásban!
Próbáld ki most kedvezményesen!