Nem sok olyan jog által szabályozott viszony létezik, ami annyi csapdahelyzetet, előre nem kalkulálható konfliktust hordozna, mint az eltartási szerződés. Biztos olvasóink közül is sokan hallottak idős, magatehetetlen embereket kihasználó csalókról, akik ilyen szerződés keretében jutottak értékes ingatlanokhoz. De hallhatunk történeteket az ellenkező oldalról is: a jó szándékú fiatal pár megköti a szerződést egy magányos, idős emberrel, aki aztán visszaél a megállapodással, érzelmileg terrorizálja, fenyegeti, akikkel szerződésben áll. Olyan is sokszor előfordul, hogy az örökösök nem is tudtak arról, hogy rokonuk eltartási szerződést kötött valakivel, a dologra csak az eltartott halála után derül fény.

Elvileg az eltartási szerződés egy win-win – azaz mindenki számára előnyös – helyzetet szabályoz: az, aki magányossá, ellátatlanná vált idős korára gondoskodást, a szükségleteinek megfelelő ellátást kaphat a „tartásra kötelezettől”, cserébe viszont ellenszolgáltatást ad, leggyakrabban a tulajdonában lévő ingatlant. Ez pedig kedvező azoknak a családoknak, pároknak, akiknek amúgy esélyük sem lenne saját tulajdonú ingatlanra szert tenni. Amikor konfliktus alakul ki, meg lehet támadni a szerződést, a bíróság pedig megvizsgálja, hogy a tartásra kötelezett valóban mulasztott-e. Ezek a perek nem szoktak egyszerűek lenni.
Ez az 1967-ből származó riport érzékletesen írja le, hogy milyen csapdákat rejt ez a szerződésforma. Ma már az újságírói szerepfelfogás megváltozott, és talán idegennek is hat, de Kertész Magda, a cikkírója teljesen beleállt az általa feltárt ügybe. Nem csupán bemutatta a pórul járt idős asszony kálváriáját, hanem az igazságügyi tárca felé a tartási szerződések módosítására javaslattal is élt. „A Nők Lapja egy alkalommal már az illetékesek figyelmébe ajánlotta, most újra megismételjük; helyes lenne kiküszöbölni a szerződések szerencsejáték jellegét!” – hívta fel a politikusok figyelmét az újságíró.

Kertész Magda: Kőcellában – Szüntessék meg az eltartási szerződések szerencsejáték jellegét, Nők Lapja, 1967/2. 

Él Maglódon

egy idős asszony. Úgy hívják, hogy özv. Merha Lajosné. Férjével költö­zött a községbe, 1930-ban. Merha Lajos 1919-ben a Tanácsköztársaság oldalán harcolt. Tanult mestersége, különben a kőművesség volt. Ezt is folytatta hosszú évekig, ő maga épí­tette fel a kis családi házat a Vö­rösmarty u. 4. sz. alatt. Két eszten­deig ásott, alapozott, falazott, de szolídra, tartósra, szépre is sikerült. Két szobából áll a ház. Az egyik 4,5X5 méter, cserépkályhával, a má­sik 3,5X3, s tágas veranda, kis konyha, fürdőszoba, pince, éléskam­ra egészíti ki. Az épületet 250 négy­szögöles gyümölcsöskert veszi körül. Merha Lajos 1956-ban meghalt. Az­óta az özvegy egyedül élt a szép házban 1964 szeptemberéig — ekkor valami történt.

1966 novemberében beszéltünk ve­le. Egy (nem tudtuk pontosan fel­mérni a területet, annyira zsúfolva van bútorral) becslésünk szerint mintegy három lépés hosszú, két, két és fél lépés széles, kőpadlójú, fűthetetlen cellában lakik. A hajda­ni konyhában. Az út két esztendő alatt vezetett ide: – 1964 nyarán agyvérzést kaptam. Gyámolításra, ápolásra szorultam. Egyedül is érez­tem magam. Családi körre, szere­tetre vágytam. Már régebben ismer­tem Kovács Ágostonékat. Kedves, fiatal párnak tartottam őket. A lány szülei a szomszéd utcában laknak, a fiú pedig, mielőtt feleségül vette Baranyi Annust, néhány hónapig az egyik szobámat bérelte, Baranyiéknál laktak. Kérdeztem, nem akar­nának-e hozzám költözni. Én úgy tekintem majd őket, mintha csak gyerekeim lennének. Beleegyeztek az ajánlatomba, és megfogadták, hogy anyjukként szeretnek, tisztel­nek és gondoznak. Eltartási szerző­dést kötöttünk. Rájuk írattam a házamat és még végakaratot is tettem. Ebben is őket neveztem meg min­den vagyonom örökösének. Ők az egyik szobában laktak, én a másik­ban. Négy hónapig tartott az együtt­élés. Igaz, hogy együtt ettünk az asztalnál, de nem az én öreg, beteg gyomromnak készültek azok a ne­héz, laktató ételek… Sokat bete­geskedtem. Igaz, felajánlották, hogy fedezik az orvosi költséget, de nem pénz kellett nekem, hanem gyámolítás. Szeretet. Egyszer sem kísértek el az orvoshoz, mindig egyedül kel­lett mennem… A helyzet csak rosszabbodott, amikor Kovácséknak gyerekük született: 1965. január 13-án ideiglenesen elköltöztem a házból, mert már nem bírtam to­vább. Pestre mentem, rokonokhoz. Kérést adtam be a bírósághoz, bont­sák fel a tartási szerződést. Nem bontották fel. Csak átváltoztatták életjáradékká. Itt kell laknom ve­lük, ilyen körülmények között… Az agyvérzés után úgyis olyan álla­potban vagyok, hogy a legkisebb iz­galom végzetessé válhat.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Részletezve egy botrányos eltartási szerződés, aminek a tanulsága sajnos akár ma is aktuális.
Próbáld ki most kedvezményesen!