1992: Mit ér az ember, ha nő?

„Az önbecsülés hiány járványos női betegség.” Ismerős? És ez? „Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a társadalom ma még elsősorban anyaként és háziasszonyként is­meri el maradéktalanul a nőket. Az üzleti, a poli­tikai életben egy nő általában még mindig nem számíthat olyan elismerésre és tiszteletre, mint a férfiak, gondoljunk csak a fizetésre, az előlépte­tésre, a lehetőségekre. Így kénytelen-kelletlen egyensúlyozunk, hogy se passzívnak, se túl ráme­nősnek ne látszódjunk.” Ezt nem én mondom, hanem B. Cs. írja a Nők Lapja 1992-es (!) cikkében. Noha némi pozitív változás történt az azóta eltelt 28 évben, a patriarchátus láncai még mindig rengeteg nőt bénítanak. A béregyenlőség és az, hogy ne az anyaság legyen egy nő fokmérője még mindig csak vágyálom, ahogyan az is, hogy rosszallás nélkül fogadja el a társadalom a női vezetőket. B. Cs. tippjei és lelki mantrái 2020-ban is éppoly hasznosak lehetnek a kétségek között vergődő nők számára, mint 1992-ben voltak. Érdemes megfontolni őket!

B. Cs.: Mit ér az ember, ha nő?, Nők Lapja, 1992/31. 

Erika műszaki rajzoló, vállalata kft.-kre szakadt, s őt elküldték. Azóta nem talál munkát, és egyre feleslegesebbnek érzi magát.
Gabi három csemetéjét egy sportverseny miatt később engedték haza a táborból. Ő azt hitte, hogy elcsavarogtak, ezért kiosztott nekik egy-egy pofont. Amikor megtudta, mi is történt, gonosz mostohának érezte magát.
Ildi bátorságot merített és felhívta azt a férfit, akit előző héten társaságban mutattak be neki. Ám ő kitért a találkozás elől. A lány nem csupán csalódott, úgy vélte, meg is szégyenült.
Jutka évek óta küzd a kilókkal. Szigorú diétával már-már eléri az álomsúlyt, aztán hirtelen feladja az erőfeszítést. S kezdődik minden elölről, miközben a mérleg egyre többet mutat. Úgy gondolja, kövérsége taszító, meg sem érdemelné a boldogságot.
Hasonló történeteket mindannyian tudunk mesélni elkeseredett, elkedvetlenedett, sorsukba beletörődött hölgytársainkról. Sőt gyakorta ugyanígy érzünk magunk is, nem törődve azzal, hogy mások miként is vélekednek rólunk. Csak az vezérel bennünket, hogy ott legbelül nagyon- nagyon elégedetlenek vagyunk. Mindenért magunkat okoljuk.

Az önbecsülés hiánya járványos női betegség

Sokan életük végéig nem tudnak kibékülni önma­gukkal, biztosak abban, hogy minden vizsgán „nem túl jó”, vagy éppen „egyáltalán nem jó” minősítést kapnának. Anélkül teszik ezt, hogy pontosan tudnák, mi is a baj, mit hiányolnak, mi­re vágynak. Mások nagyon is tisztában vannak az­zal, mit szeretnének elérni – lefogyni, több pénzt keresni, jobb beosztásba kerülni, férjhez menni, gyereket szülni –, de azt add uram rögtön, s ha nem sikerül, teljesen megsemmisülnek. No és szép számmal vannak olyanok is, akiknek vágyai hiába teljesülnek, nem nő ettől az önbecsülésük.

Kitörni a kudarcok köréből 

Nem figyelte még meg, hogy energiáját nem a gondok legyőzésére és a továbblépésre fordítja, hanem arra, miként is tudja önmagát még jobban elkeseríteni? Ugye, másoktól várja a támogatást, a helyeslést, ahelyett, hogy észrevenné, önmaga el­fogadására és bátorítására van a legnagyobb szük­sége?
Lássa be végre, hogy egyetlen barátjával sem bánna soha úgy, ahogy saját magával. Ha a másik rosszkedvű, vigasztalja, bátorítja, tanácsokat ad neki, nem rontja tovább az amúgy sem rózsás hangulatát. Még véletlenül sem mondja neki:

„Reménytelenül balszerencsés vagy…” Akkor miért sulykolja ezt állandóan önmagába?…
A nők többsége képtelen arra, hogy nevelje saját magát, ugyanakkor nagy tehetsége van ahhoz, hogy jó hatással legyen másokra. Valahogy úgy, mint amikor nagy vendégséget hívunk, feltála­lunk mindent, ami szem-szájnak ingere, de mi a végén a maradékot esszük meg. Hirdetjük, hogy jobb adni, mint kapni, először másokról gondos­kodunk, és csak utána gondolunk magunkra. És ez még mind nem elég, előbb a külvilág elismeré­sét és helyeslését akarjuk kivívni, mintsem, hogy a belső elégedettségünket és önmagunk reális ér­tékelését keresnénk. Azokban a kivételes esetek­ben pedig, amikor igyekszünk segíteni magun­kon, a végén úgyis oda lyukadunk ki, hogy hibá­inkról sorolunk fel litániát.
Így aztán csodálkozni sem kell azon, hogy a kudarcok ördögi köréből képtelenek vagyunk kitör­ni, sőt egyre mélyebbre ássuk magunkat.
Nézzük, a kudarcok körében általában milyen „önkritikus” megjegyzésekkel tartjuk magunkat örök körforgásban:

• Mindenki meg tudta volna csinálni, csak én vagyok képtelen.
• Jobban kellett volna csinálnom.
• Nem kellett volna ezt a hibát elkövetnem.
• Sosem tudom ezt megtanulni.
• Rettenetes anya/gyerek/szerető/feleség/be­osztott vagyok.
• Gyűlölöm, ahogy kinézek.
• Az a gond velem, hogy állandóan sajnálom magamat.

Hát ezek a megjegyzések valóban messze van­nak attól, hogy bármire is serkentsenek bennün­ket. Ahhoz, hogy változni, fejlődni tudjunk, mindenekelőtt bíznunk és hinnünk kell magunk­ban. Próbáljuk meg biztatni magunkat:

• Nem könnyű megcsinálni, de kitartással biz­tosan sikerülni fog.
• Mivel senki sem tökéletes, az akaraterőmmel érhetek el többet másoknál.
• Hibáztam, de ez mindenkivel előfordul, ám ez is a tanulás része.
• Felbosszantott, hogy még mindig nem tu­dom megcsinálni. Pihenek egy kicsit, aztán meg­próbálom ismét.
• Sok mindenben változnom kell, hogy való­ban jó anya/gyerek/szerető/feleség/beosztott le­gyek, de azért most sem vagyok olyan rettenetes.
• Ha nem is vagyok annyira elragadó, mint amennyire lenni szeretnék – igazán szép a sze­mem, bársonyos a bőröm, vonzó a mosolyom.
• Jó ember vagyok, megérdemlőm a boldog­ságot.

Ha megtanulja nevelni saját magát, megtanulja azt is, miként érezze jól magát a saját bőrében. Csak a szellemi energiája segítheti hozzá, hogy él­vezze az élet minden pillanatát, s ne várja kiszol­gáltatottan, hogy idővel jobb legyen és vágyai va­lóra váljanak. Csak így kerülhet be a siker körébe, csak így nőhet az önbecsülése.

Hat kulcs

Önmagát reálisan értékelő, sikeres felnőtt csak az lehet, akit erre a gyermekkorában megtanítottak. A kiegyensúlyozott élethez a következő hat kulcs­ra egyszerre van szüksége mindenkinek, gyer­mek- és felnőttkorban egyaránt.

1. Együttérzés

Az együttérzés olyan, mint a gyógyszer, ami ott hat, ahol a legjobban fáj. Emlékezzen csak arra, milyen jólesett, amikor bánatát mások együttér­zéssel fogadták. Ettől még nem tűntek el a gon­dok, de valahogy egyszerűbbnek érezte a megol­dásukat, javult a hangulata és jó ötletei támadtak arra, miként is álljon talpra. Nem lenne csodá­latos, ha a bajban mindig érezné ezt a meleg együttérzést?
Igen ám, de nagyon sokan nem akarják, esetleg szégyellik másokkal megosztani a gondjaikat. Má­sok, ha akarnának sem tudnak kihez fordulni. Így csak egy valakinek az együttérzésére számíthat­nak, a sajátjukéra.
Hallgasson erre a megbízható belső hangra, meglátja, semmi sem ad nagyobb erőt, mint saját szeretete és megértése.

2. Elfogadás

Az együttérzés és az elfogadás kéz a kézben jár­nak. Ha együttérzőek vagyunk magunkkal – nem pedig mérgesek és csalódottak –, akkor elfogadjuk magunkat olyan tökéletlennek is, amilyenek va­gyunk. Régen rossz, ha állandóan haragban ál­lunk önmagunkkal, mert ez a legbiztosabb útja annak, hogy örökre megkeseredett emberek le­gyünk.
Ahogy egyre jobban halad előre saját maga elfo­gadásában, úgy lesz a régi, rossz szokásnak egyre gyengébb a hatása. Persze, mindenekelőtt azt kell elfogadnia, hogy a változás nem megy máról hol­napra. Csak lassan, lépésről lépésre haladhat elő­re, s közben kizárólag azzal foglalkozzon, mi az, amit már elért, s ne törődjön azzal, mit nem sike­rült még megvalósítania.

3. Elismerés

Bántotta már, hogy nem értékelik kellően a képes­ségeit? Vágyott már arra, hogy megbecsüljék, he­lyesen ítéljék meg? Ha igen, akkor tudja, mennyi­re fontos az elismerés.
Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a társadalom ma még elsősorban anyaként és háziasszonyként is­meri el maradéktalanul a nőket. Az üzleti, a poli­tikai életben egy nő általában még mindig nem számíthat olyan elismerésre és tiszteletre, mint a férfiak, gondoljunk csak a fizetésre, az előlépte­tésre, a lehetőségekre. Így kénytelen-kelletlen egyensúlyozunk, hogy se passzívnak, se túl ráme­nősnek ne látszódjunk.
Ne csodálkozzon tehát senki, hogy a nők harcol­nak a jogaikért, az elismerésért. De vajmi keveset ér, ha ezt csak kívülről kapjuk meg, meg kell ta­nulnunk azt is, miként tiszteljük önmagunkat ott, legbelül.
Ha fontos a mástól kapott elismerés, legyen még fontosabb a belülről jövő!

4. Bátorítás

Céljaink megfogalmazásához, majd megvalósítá­sához mindannyiunknak szüksége van bátorítás­ra. Ám azok a nők, akik gyermekkorukban nem kaptak elegendőt, nehezen tudják biztatni önma­gukat.
Nemünknek tagjai közül sokan úgy vélik, hogy ha az első próbálkozásra nem érnek el valamit, ak­kor az mindörökre elérhetetlen marad a számuk­ra. Például azok, akik biztosak abban, hogy sosem fogják megtalálni szívük párját, nem is tesznek meg semmit annak érdekében, hogy mégis sike­rüljön. Így kiszolgáltatottnak, visszautasítottnak és lehangoltnak érzik magukat. Pedig mennyivel jobban tennék, ha hallanák, amit a belső hang mond: Megértem, amit érzel. Valóban roppant nehéz megtalálni az igazit, miközben rettegsz az újabb csalódástól. (Együttérzés.) Hidd el, mások is ugyanígy éreznek. (Elfogadás.) De hát tisztában vagy te is az erényeiddel (Elismerés), és a sebez­hetőség ellenére se add fel, hogy megtaláld a pá­rod. Biztos vagyok abban, hogy találkozni is fogsz vele, ám ez erőfeszítést, időt és kitartást igényel. (Bátorítás)

5. Támogatás

Ki ne érezte volna már magát olyan lehangoltnak, hogy legszívesebben örökké az ágyban maradna, elbújdokolva a világ elől, s reménykedve, hátha magától megoldódnak a dolgok. Mennyire hiányzott ilyenkor valaki, aki szeretgetné, bátorítaná, tanácsokat adna.
Ne várjunk másokra, segítsünk magunkon. Ne ássuk bele magunkat még jobban a gondokba, ne aggódjunk tovább amiatt, ami nem történt meg, ne bánkódjunk azért, ami nem sikerült. Legyünk biztosak abban, hogy túljutunk a holtponton, szurkoljunk magunknak.

6. Simogatás

Mennyire hálás a cica, amikor végigsimítjuk a há­tát, azonnal ellazítja az izmait és dorombolni kezd. Bizonyára mindannyiunknak megmasszí­rozta már valaki a nyakát, a hátát, cirógatóan vé­gigfuttatta az ujjait az arcán, vagy beletúrt a ha­jába.
De nemcsak másoktól kaphatjuk meg a simogatást, megadhatjuk magunknak is. Hiszen mi más lenne az, amikor öntudatlanul végigdörzsöljük a karunkat, végigsimítunk az arcunkon, a fejünkön. Vagy amikor fáradt testünket, túlfeszített idegein­ket egy forró fürdő ölelése fiatalítja meg, nyugtat­ja meg. De cirógathatjuk magunkat szavakkal is: a vigasz, a remény, a támogatás, a bátorítás és az el­fogadás szavaival.
Nem könnyű elsajátítani mindazt, amiről itt szó volt, de nélkülük nem lehetünk optimisták, sike­resek, nem nőhet az önbecsülésünk.

B. Cs.

Nők Lapja 1992/31

(Kiemelt kép: Fortepan/Urbán Tamás)